magyar-versek

Bajza József: Az est

A nap leszállt, borúlnak az
Arany-felhős egek,
Mezőkön a pásztorsipok
Elcsendesűltenek.

Homályos szürke pára leng
Ormok, völgyek felett;
Harangszózat köszönti a
Tünő estünnepet.

Sírkertben új halom felett
Egy halavány ifju áll,
Ifjú, de arca hervadóbb
Az ősz viráginál.

Gyötrelmi közt elzsibbada
A gyászló gondolat,
Mely átjár, mint jégborzadás,
Velőt és csontokat.

Mi kedves és szivéltető
Földön teremtve volt
Számára, mind sírmartalék,
Lehervadt és kiholt.

Hallgass el, síró esti szél,
Ne rázd fák lombjait!
Siralmad felriasztja majd
Alvó mély kínjait.

Borítson inkább rá az éj
Öröknagy álmokat,
Ne lássa vérző bánatit
Többé naptámadat.

Orczy Lőrinc: Miként játszik a szerencse

A kevély szerencse szeret játszadozni,
Mint tenger, szél nélkül, habokat csapdozni,
A hatalmasokkal szeret hadakozni,
A szegényt csak lábbal szokta rugadozni.

Régen felállított országot elvenni,
Annak birtokából királyát kivetni,
Alávaló embert helyében bétenni,
Hosszú boldogulást nem akar engedni.

Sírással nem gondol, a panaszt nem hallja,
Neveti, ha vagyon, ki sorsát zokogja,
Így játszik, erejét ily formán mutatja,
A koldúst emeli, királyt letaszítja.

Bajza József: A bojtár

Messze cseng már a kolomp,
Elhaladt a nyáj,
S még mindég rajtad szemem,
Oh te kedves táj!

Máskor vígan jártam én
A kies mezőn,
Sípom zenge völgyeken,
Zenge a tetőn.

Most órákig állok e
Sziklabérc felett,
Hol szememnek nyitva van
Nyúgot és kelet;

Nyitva a kiterjedett
Mérhetetlen kék,
Látszik róna, hegy s patak,
Tiszta mint az ég.

Hajh de nékem a kies
Róna, hegy, patak,
A derűlt, a tiszta ég
Elborúltanak.

Búbánat megyen velem
Völgyön, halmokon;
Búbánat viraszt sötét
Éjszakáimon:

Itt alant a völgyben áll
Egy kis nádkarám,
Benn lakik, ki e veszélyt
E kínt hozta rám.

E tündér varázsla meg,
Ő von engemet,
Édes képe tölti be
Fájó szívemet.

Kis galambka, szép leány!
Nyisd meg ablakod,
Nézz ki a tető felé,
Itt áll pásztorod.

Arca halvány s hervatag,
Mert beteg szegény,
Szerelemben elveszett
Bús bojtárlegény.

Hasztalan kiáltozom –
Ő nem hallja meg;
Szél üvölt az ormokon,
Zúg a rengeteg.

Elsötétedett az ég
Hosszas búm alatt,
Nem hallik már a kolomp,
A nyáj elhaladt.

Isten hozzád, szép leány,
És te kedves táj!
Elmegy a bojtárlegény,
El, de szíve fáj.

Sipos Domokos: Vágtat a halál

Az semmi, hogy én meghalok!
Csak ne tudnám, hogy fiam nyomában is kocog a Halál.
Fél szemmel olykor felé néz,
Úgyis tudja, hogy egyszer rátalál.
Gyermekem aranyhaja szikrázva csillog a napon,
Töretlen lába táncol a gyenge füvön,
A bogár neki hintázik a rezgő levelen,
Neki imbolyog az égen a hold aranytányérja,
A virágok neki bólintanak az utak mellett,
Az erdő mély zöldje neki integet.
Szemében csillogva tükrözik az egész világ,
Nem látja, hogy messzi-messzi már üget felé a Halál
S dárdája hegye az ég partjára vág.
Erős szép férfi lesz az én édes fiam!
Nem veri ide-oda vaksors, mint engemet.
Látom már, hogy tornyosítja tetté álmaim,
Hallom, hogy harsog belőle sok megrekedt dalom,
Jóságát érzem bús szívemben, mint Föld a Nap melegét.
Tudom, hogy az élet csúcsain vezet az útja
S vállán ragyog a legnagyobb vagyon: egy igaz
koponya.
Most felkiáltok hozzá a múltból a magasba:
Édes fiam, csak hátra ne! Csak hátra ne nézz!
Bús szívem szörnyű pert kezd az Istennel érted.
Én összetörök minden orgonát,
Nekem ne búgjon boldog feltámadást!
Forgácsát felhajítom az égbe:
Itt van, Isten! Ennyit ér vigasztalásod!
Érezd te is a kínt, mi engem megfagyaszt:
Mikor látom, hogy egyetlen, egyszülött fiam nyomában
Nekieresztett kantárszárral vágtat a Halál.

Sipos Domokos: Csárdában

Milyen furcsa ez a csárda,
Milyen fakó a fala.
Ráterült az élet füstje,
Be savanyú a szaga.

Be homályos ez az ablak,
Pedig tegnap ragyogott.
Nem érdemes nézni rajta.
Belül bánat, kívül kétség
S a szívemet facsarja.

Be zavaros a muzsika,
Vak cimbalmos kopogtatja.
Milyen sunyi a vendéglős,
Szava mérges, bora csípős,
Hej, pedig én fizetek!

Kigombolom a lelkemet,
Odadobok ezer kincset,
Legényesen, duhajul!
De a pénzem itt már nem jár,
Magam vagyok, senki sem vár,
Lehajtom az asztalra a fejemet.

Sipos Domokos: Bitóra kísér egy zord menet

Négy fakó fal s egy rácsos ablak,
Esőtől barnult vén házfedél,
Egy bús akácfa s szürke deszkák,
Ha kell, ha nem, mindennap látlak.
S míg tollam végigszántja a fehér papirost
És szívem írom a sok-sok néma sorba,
Kigyúl bennem egy réges-régi fáklya
S egy dölyfös tárogató hős regét zenél:
Nincs semmi veszve, minden sor
Egy büszke kardcsapás, mi ellenséget ér,
Nyomában eszme forr s mint tiszta bor
Álomszép jövőért lángol a csöppnyi vér.
Hej, fakó fal! Szomorú rácsos ablak!
Szívemet be sokszor vertétek bú vasába!
Most megint börtönbe zártok s minden hiába:
Lelkem nem repül, itt marad kínzott rabnak.
S mord porkoláb, a rémes kétség
Csörgeti rabbilincseit s szemembe röhög:
Csak csend, csak csend! Itt úgy sincs mentség!
És vaskapocsként szívem szorítja s marja,
Hogy minden szó csak füst és pára
S e rongy föld bús levében csak lötyög-lötyög.
Most eső szitál szürke függönyt ablakom elé
S eltakar mindent: lángot, kétséget, reményt.
Most kérdezni sem tudok: Érdemes, nem-é?
Most, most e percben, tőlem minden veszhet,
Most, emberek, e búrács mögött mit se kérjetek!
Engem bitóra, máglyára kísér egy zord menet,
Most nem tudok mást, csak meghalni értetek!

Sipos Domokos: Nagyanyám

A tornácon ült egy kicsi széken
S a napba nézett nagyanyám.
Vakság vont szürke függönyt két szemére,
S míg pergett a fény két kezére,
A színek lassan beosontak lelke ablakán.
Szürke haja csak gyérült-gyérült
És évről évre fehérült,
Ráncos kezén szántottak vén erek,
Sasorra volt és mosoly bujkált ajakán.
Egyéves voltam s azt mondják:
Kacagós, tömzsi, szőke kis fiú.
Nyár volt, megindultam egy délután,
Akkor vakult meg nagyanyáim,
Én nődögéltem, ő összement,
Mint késő ősszel fán felejtett szilva.
Ölébe vett, mesélt-mesélt
S a hajam simogatta.
Fonnyadt ajka lágyan fonta,
Sodorgatta szavak tiszta lenjét:
Keresztúton hogyan lobbant régi kincs
Hajdanában mit csinált a prikulics
Fehér ember merre járt
Szép lány szíve miért fájt
Róka hogy fogott nyulat
Hogy csapta be a vadászt
Hogy lopta el komámasszony kakasát.
Ó be szép volt a mese!
Hintázott rajta lelkem csónaka,
Csillaglámpákat gyújtott az este
S illatot vert a fodorménta.
Ő nem kért semmit, nem várt semmit,
Végpercében is nevem suttogta.
Jött a Halál, ellibbentette szeme fátyolát.
Mosolygott s indult. Látta már kis fiát.
Ó drága nagyanyám!
Ha utolsót kongat bús szívem,
Tegyétek testem, a lezuhant harangot,
Nagyanyám csontjai mellé!
Ha egyszer visszatér a hang belé
S vándor lelkem ijesztik föld alatti rémek,
Nagyanyám átnyújtja hozzám kis kezét
S csendesen suttog: Ne félj fiacskám!
Mondok egy mesét.

Bajza József: Az eljegyzett

Te, ki látva könnyeim,
Oly setét, oly bús valál,
Volna szíved, gyászos éj!
Most reám mosolyganál;
Boldogságom érzenéd,
S áldanád a végzetet,
Mert örökre bírom én,
Akiért e szív epedt.

Lámpaként meggyújtanád
Tündöklő szép holdadat;
Csillagidnak ezrede
Ékesítné arcodat;
Hogy ragyogjon föld s egek
A szerencse ünnepén,
A midőn boldog levék,
Gyászod régi társa én.

De te, mint a néma sír,
Szívtelen vagy és hideg,
Képed zordon, elborúlt,
Kebled puszta, rengeteg.
Víg barátod vagy komor,
Arcod egyképpen setét;
Szánlak, hogy nem értheted
E sziv égi érzetét.