Számos utas halad el bár, s áll elefánti vidéken,
S kit közülök táj, kit tájruli monda mulat:
Senki de nem gondol honnom bús dalnoka
Ányos, Ott kívülem rád, hol szűd keseregte dalát.
S itt folytak könyben, szenved rokon érzete nélkül,
Napjaid álmai, míg életed álma lefolyt.
Oh de mi volt – kérded tán – búdnak földi jutalma,
Mint a néma keserv, s szívbeli puszta sirám?…
Nem költő! mert míg társid rég sírba temetvék,
A mi szegény nyelvünk élteti, zengi neved.
És vannak, te veled kik az élet terheit érzik,
Kiknek csillagként szellemed élve mosolyg.
Bennem is így élsz! élsz, bár egy fél század-időszak,
Csendes nyugtod alatt, sírod ürébe letünt.
Nyúgodj’ hát te tovább! s társidnak példa gyanánt állj:
Mint ki valál e hon szent fia, hű fia is.
