Hol zöld fenyügaly közt
Húros rigók járnak,
Pillangó szárnya nőtt
A lepkekirálynak.
Sötétlő bársonyos
Bibor pilleszárnya,
Erdő, mező felett
Véle vígan szálla.
Kis virágherczegnék,
Kik még meg se látták,
Bársony szárnyáért most
Bűvösnek találják.
Gyikokat fognak be
Kis levélszekérbe,
Úgy hajtanak, gyorsan
A király elébe.
De ha megpillantják
A kék levegőbe,
Kis virágfejüket
Elfordítják tőle.
Rácsos ajtó előtt álló
Giget gágot kiabáló
Szürke tollú tudákos lud,
Ajánlj nekem egy kis fiut,
Szőkét, szépet, szelídet jót,
Könyvbe lefesteni valót,
Piros legyen az orczája,
Kék legyen a szemepárja.
Mond a lúd: Mi sem könnyebb,
Csak menjen egy házzal lejebb,
Ott az utczan ül egy gyerek,
Mellette két fiók veréb,
Ugy fesse le amint van, sőt
Ne sajnáljon még egy czipőt
A fiucska ballábára
Megadom a festék árát.
…s aztán – mondanék még egyet
Ne tegye le az ecsetet,
Van még egy szép képre tárgya…
No mi az? Ki nem találja?
Fessen le könyvébe engem,
Ékes, szürke köntösömben,
Amint rácsajtómnál állok
S giget gágot kiabálok
S hogy tudja, aki majd nézi,
Irja alá: “a lud néni*.
Egy puszta ház áll velem szemben
Régóta süket, néma csendben,
A kerítése avitt, csorba,
Mint bőre- s husamállott borda.
A szomszédok is lopják, bontják,
A szél levitte róla loncát
S csörögve mondja mint a váz,
Hogy itt a pusztulás tanyáz.
Belül néhány ködfoltos ablak,
A melyre pók, por hálót aggat,
Mint a halottnak lelkevesztett
Szeme, az égre úgy merednek,
S egy nyitott ajtó, mintha ajka
A holt háznak végsőt sóhajtna,
Félfája tartja a falat,
Nyöszörgve a teher alatt…
S a kémény… benne hol a lélek?
A tűzhelyen a tűz nem éled,
Parázsnak, füstnek nyoma sincsen,
Kóczmadzag csüng a tört kilincsen,
Az udvart felveré a pitypang,
Üres szobákban kósza visszhang,
Ha itt-ott roppant valami;
Egyéb hangot nem hallani.
De mégis olykor holdas estén,
Ha alszik minden jó keresztény,
Megnől a tárgyak kékes árnya,
Valaki mintha benne járna,
Talán egy árva kóbor-lélek,
Vagy koldus, a ki arra téved, –
Egy kutya támad rá vadul
S jó, ha ép bőrrel szabadul.
Csak ő, csak ő, a régi hű eb,
Csak ő a gazdánál is hűebb
A régi házhoz… Nappal alszik,
De éjjel ugatása hallszik.
Ki tudja, hogy maradt ő itthon,
Vagy visszatért tán lopva titkon
S a puszta háznak titkait
Őrzi mig bírja csontjait…
Erdély, 1917. tavaszán
