Reményik Sándor: Napocska

Istent, Jézust nem sokat emlegetted.
Ha imádkoztál is: titokba tetted.
A holdtól féltél: megzavarta álmod.
Hidegen hagytak hűs csillagvilágok.
Az égen csak a “napocskát” szeretted.
Nem a Napot vad, izzó nyári hévvel,
Csak a napocskát ibolyalevéllel,
Csak a napocskát őszi sugárzással,
Szobán át támolygó téli verőfénnyel.
Anyám…
Fehérfürtös, napfényszomjas virág,
Úgy fordultál Te is a nap felé,
Mint sok-sok kedvenc pelargóniád.
Lelkedben elzengetlenül buzogtak
S számlálatlanul, szent nap-himnuszok, –
Én most e téli nap-elégiával
Áldott, eltűnt kezedre borulok.
A reggeliző asztalunkon most is
Úgy bujdosik a tűnő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Úgy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor… –
Ó, hogy a tompa tárgyak megmaradnak,
A repedt pohár, csorba csésze is –
Visszaverői örök sugaraknak –
Csak Te mentél el fecske-érkezéssel,
Alig kisarjadt ibolyalevéllel. –
De az az akkor sokkal azelőtt volt.
A reggeli-asztalnál ketten ültünk
Talán már februári reggelen,
És jött a napfény, az áldott “napocska”,
Csillant abroszon, csészén, üvegen.
Te szóltál szokatlanul-komolyan:
“A túlvilág? Nem, azt nem hihetem,
Nem úgy…
De olvastam egy álmodó tudós
Elméletét, – az úgy tetszik nekem…
Azt mondja, hogy a szeretet erő,
Ha kihűl, visszasugárzik a napba, –
És szeretteink lelke érkezik
Sugárhajón
Mindennap reggeliző asztalunkra.
Látod, ez így nagyon tetszik nekem.”
Elhallgattunk azután mind a ketten. –
A reggeliző asztalunkon most is
Úgy bujdosik a tűnő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Úgy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor…
Ó, Anyám, hogyha igazad lett volna,
Ha Te volnál e bujdosó napocska,
Az abrosz ráncaiba Te fogódznál;
Te csillannál a csészék peremén,
Kikötött sugárhajó, drága fény!
S a tompa tárgyak, akik megmaradtak,
A repedt pohár, csorba csésze is – :
Tükre lennének örök sugaradnak…

1931. december 4.

Kiss József: Egy sír

Valahol messze,
Valaha régen,
Megástak egy sírt
Temető-szélen.
Fája elsüppedt,
Hantja behorpadt,
Ki nyugszik ottan,
Azt én tudom csak –
Én tudom csak.

Nem jártam arra,
De oda szállnék;
Nem láttam soha,
De rátalálnék:
Valami titkos
Erő él bennem,
Az megmondaná:
Merre kell mennem –
Merre kell mennem.

Te alszol ottan,
Édes jó anyám!…
Kietlen gond közt,
Sivár éjszakán,
Ha éltem sorát
Meghányom-vetem:
Hej, azt a sírt be
Meg is könnyezem –
Be megkönnyezem.

Reményik Sándor: A kettős kert

A nagy egységesek,
Akik életük ecsetvonalát
Kegyeden biztossággal vezetik
Holttetemeken át,
Bizony mondom, megirígyelhetik
A Te megosztott, kettős életed.

A Te lelkednek kettős kertje van:
Kicsiny családod – és művészeted.
S mi teremtő munkádban megakaszt:
Az az örökkévaló szeretet.
Ó boldogságos gát, szent akadály!
Isten mosolygó gyerekszemekből
Rádszól: Művész, te Anya vagy, – megállj!

Anya, Feleség, Testvér és Barát,
Tiszta habnak megannyi tiszta gát.
Ragyog a hullám, ha e gátakon
Idvezült fájdalommal megtörik.
Bizony mondom, a Te sokságodat
Az egységesek irígyelhetik!

A Te lelkednek kettős kertje van,
Kétféle rózsafákat öntözöl,
S mint Nikodémus Mesteréhez éjjel:
Művészeted kertjébe úgy szököl.
Halkan osonsz, halkan, lábujjhegyen,
Mintha meglopnál mindíg valakit, –
Pedig csak imádkozol a hegyen…

Kiss József: Madonna

Hord mindenikünk szívében egy képet,
Egy nőről, ki minden nőnél fehérebb.

Egy földi asszonyt, ki, bár nincsen szárnya,
De makulátlan, foltja sincs, se árnya.

Ki tűrve tűr és nincsen egy jaja,
Kinek a neved végső sóhaja. –

Az, akit én szívemben őrizek,
Tanúja magam, hogy élt, létezett.

Orvúl a lelkét lopta belém
S e lélek szenved s szenvedek én

Elkárhozva földön, el – az égben,
Egy bolyongó átok a mindenségben:

Áldom a szívet, mely világra hozott,
Engem – az élő kárhozatot.

Zsidó asszony volt az édes anyám,
Máriának hivták e földi tanyán.

Én a fia vagyok, szegény útvesztett,
És roskadozva hordom a keresztet…