Anya témájú versek

Pásztor Béla: Gyertyagyujtáskor

Az asztalon két megtört fényű gyertya
S az anyám szemében ezer gyertya ég…
Érzem már, hogy közeleg a vég.

Így megjártam én is a Golgotát
Fent vagyok… misztikus Koponyahegyen
Jaj, csak az Anyám velem legyen.

Nem félek, Anyám, ha itt vagy velem
Zúgjon bár lentről a fagyörvényű tenger
Az Anya előtt Isten is csak ember.

Mert akár Jézus, akár Lator a fiú
S keresztre viszik eszmék, vagy bűnös tragédiák
Egyforma Máriák vagytok Ti Anyák.

Könnyben úszik szemed… ne sírj Anyám!
Mert, ha a két gyertya el is lobog
Benned még aznap feltámadok.

Vértesy Gyula: Eltört játékszer

Kis gyermek-ágy fölött egy nő áll,
Oly halovány, oly bús szegény!
Kezében fél-lábú lovacska, –
Tört fényű könnyek a szemén.

Meghatva nézem s ím, egyszerre
Te jutsz eszembe, jó anyám.
– Miért nem tudtam én elhalni
Igy a gyermekkor hajnalán?!

Nem kellett volna durva kézzel
Széttépnem szép reményeid;
Egy angyalt sirathattál volna
Szived végső veréseig.

Nem hullott volna bánatodra
Csalódás árnya sohasem –
Emlékem’ hűn őrízte volna
Egy-egy eltört játékszerem…

Pósa Lajos: Siró szem

Mikor haza megyek:
Szemébe köny tolúl.
Amikor eljövök:
Könyezve rám borúl.

Pályám sürü sötét
Vadonba tévelyeg:
Anyám siró szeme
Előttem ott lebeg.

Fürössze fény utam
Minden kis porszemét:
A nap se födi el
Anyám siró szemét.

Nyugvó párnám fölött
Álmom’ ragyogja át:
Beszórja csillogó
Gyöngyökkel fátyolát.

Oh az a siró szem
Az én jó csillagom!
Addig leszek boldog,
Amig azt láthatom.

Pável Ágoston: Anyám! Szent robotos!

Anyám!
Szent robotos!
Kapanyél mellett álmodó poéta!
Sarlós nagyasszony!
Kinek igázottan is
ünnepet, Istent, életet,
dalt harsog vidáman az ajkad:

Köszönöm neked,
hogy egy harmatos, pitypalatyos
régi tavaszi órán
a szíved alatt megfogantál,
s gyönyörben-kínban a világra szültél,
és valahol a Jóreménység-foka táján
csodafának
kiültettél a szeles életpartra.

Köszönöm
kék, messzesejtő, szelíd szemedet,
mellyel úgy bámulsz e zagyva világba,
mint a zarándok hold kékes ezüstje
a titokzatos éjtszakába,
vagy mint kíváncsi gyermek
a meredélynek peremén
a zajló vizek zuhogó sodrába.

És köszönöm
örökzöld hitedet,
e csodálatos, égrehajló mágnespatkót;
kormos, csüggedt romok felett
a varázslatos reménypalotákat.
A hitedet,
ez ezermázsás horgonyt,
e dajkáló, szívós gyökérzetet,
mely a számumos Szaharának
sívó homokján is
gyümölcsös, dús életté bomlik.

És köszönöm
munkábanvásó, bronzos karjaid,
melyekkel a kurta telekből
és fogyhatatlan anyai szivedből
kiástad
hétrőfnyi mélyből,
hétfejű sárkányok öléből
a mesebeli, zengő kincseket
tizenegy gyermekednek.
És köszönöm,
hogy sohasem volt öklöd,
csak nyíló markod, simogató tenyered;
hogy még a bűn felé is
nyujtottál
irgalmas, szánó szeretettel
kovászos istenkenyeret;
és hogy szivedet raktad zsámolyul
gödrösútú bukdácsolók
szeges, hálátlan csizmái alá.

És köszönöm
minden csodáidat,
melyeket annyiszor míveltél
a posványos, piócás emberréteken.
Most is káprázik a szemem,
ha a zegzúgos élet
csodáid fényes partjaira vet.
És mint egy hófuvásos régi télen
kertünk végében egy lázárod,
(ki emberré szépült jóságodon):
úgy állok én is harminc év után
őszülő kerted tulsó kapuján
az égi Gazda felé tárt karokkal
s esennen így esedezem:
“Uram!
Lásd meg szolgálólányodat!
Számláld meg golgotázó lépteit,
számláld meg könnyeit,
és fizess neki a szíve szerint!”

Sostanj, 1931. nyarán

Benedek Elek: A virágos réten

Egymást átkarolva szépen,
Mennek a virágos réten.
Övék most az egész világ:
Nekik virít minden virág!
Jaj, Istenem, ha tehetnék,
A mi virág, mind leszednék;
Összekötnék bokrétába,
Édes mama kalapjába.

Ilus szedi, Teri fonja,
Mindkettőnek nagy a gondja:
Nem lehet, hogy mind leszedjék,
Válasszák hát a legszebbjét.

S mennek, mennek, mendegélnek,
Itt is, ott is szedegélnek.
“Jaj, ez is szép, jaj, az még szebb!
Jaj, Iluskám, még szedj, még szedj!”

Van már virág, több a soknál,
Az egyik szebb a másiknál.
“Elég volt már, elég volt már!
Gyerünk Ilus, a mama vár.”
S egymást átkarolva szépen,
Haza sétálnak a réten.
Most csak övék ez a világ:
Van már a mamának virág!

Reményik Sándor: Napocska

Istent, Jézust nem sokat emlegetted.
Ha imádkoztál is: titokba tetted.
A holdtól féltél: megzavarta álmod.
Hidegen hagytak hűs csillagvilágok.
Az égen csak a “napocskát” szeretted.
Nem a Napot vad, izzó nyári hévvel,
Csak a napocskát ibolyalevéllel,
Csak a napocskát őszi sugárzással,
Szobán át támolygó téli verőfénnyel.
Anyám…
Fehérfürtös, napfényszomjas virág,
Úgy fordultál Te is a nap felé,
Mint sok-sok kedvenc pelargóniád.
Lelkedben elzengetlenül buzogtak
S számlálatlanul, szent nap-himnuszok, –
Én most e téli nap-elégiával
Áldott, eltűnt kezedre borulok.
A reggeliző asztalunkon most is
Úgy bujdosik a tűnő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Úgy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor… –
Ó, hogy a tompa tárgyak megmaradnak,
A repedt pohár, csorba csésze is –
Visszaverői örök sugaraknak –
Csak Te mentél el fecske-érkezéssel,
Alig kisarjadt ibolyalevéllel. –
De az az akkor sokkal azelőtt volt.
A reggeli-asztalnál ketten ültünk
Talán már februári reggelen,
És jött a napfény, az áldott “napocska”,
Csillant abroszon, csészén, üvegen.
Te szóltál szokatlanul-komolyan:
“A túlvilág? Nem, azt nem hihetem,
Nem úgy…
De olvastam egy álmodó tudós
Elméletét, – az úgy tetszik nekem…
Azt mondja, hogy a szeretet erő,
Ha kihűl, visszasugárzik a napba, –
És szeretteink lelke érkezik
Sugárhajón
Mindennap reggeliző asztalunkra.
Látod, ez így nagyon tetszik nekem.”
Elhallgattunk azután mind a ketten. –
A reggeliző asztalunkon most is
Úgy bujdosik a tűnő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Úgy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor…
Ó, Anyám, hogyha igazad lett volna,
Ha Te volnál e bujdosó napocska,
Az abrosz ráncaiba Te fogódznál;
Te csillannál a csészék peremén,
Kikötött sugárhajó, drága fény!
S a tompa tárgyak, akik megmaradtak,
A repedt pohár, csorba csésze is – :
Tükre lennének örök sugaradnak…

1931. december 4.

Kiss József: Egy sír

Valahol messze,
Valaha régen,
Megástak egy sírt
Temető-szélen.
Fája elsüppedt,
Hantja behorpadt,
Ki nyugszik ottan,
Azt én tudom csak –
Én tudom csak.

Nem jártam arra,
De oda szállnék;
Nem láttam soha,
De rátalálnék:
Valami titkos
Erő él bennem,
Az megmondaná:
Merre kell mennem –
Merre kell mennem.

Te alszol ottan,
Édes jó anyám!…
Kietlen gond közt,
Sivár éjszakán,
Ha éltem sorát
Meghányom-vetem:
Hej, azt a sírt be
Meg is könnyezem –
Be megkönnyezem.