Milyen szép volt fehér kezed,
milyen feledtető-meleg!
Hogyha nézlek behunyt szemekkel,
sötét álomból ébredek fel.
Hogy égtél: mint a gyertyaláng
merengő költők asztalán!
Ezen a lángon csüngtem én,
ezt a lángot követtem én!
Csak egy gyötört: honnan világít
az élet itt: a föld alól?
Vagy nem is él, csak puszta árnyék
s hideg hazája fent a Hold?
Ha él e láng és teste van,
minek követni hasztalan?
De ha nem él, csak fénye ül meg,
oh hát miért nem semmisül meg?
Már itt az ősz, az álmodó,
lágy színeket varázsoló,
felejthetetlen képeket…
S érzem, beteg vagyok, beteg.
Engem nem gyógyít meg soha
a tavaszi Nap ostora,
hiába nézem őzikék
ártatlanul nyíló szemét…
Érzem, süllyedni kell nekem,
itthagyni fájó életem,
a parton hagyni mint ruhát
s süllyedni századokon át.
