Érkezik már éltem vég szempillantása,
Kitelt lelkem agyag s romlandó szállása;
Megunta zsellérjét! kifogy erejéből,
Ezer kinnyainak kegyetlenségéből;
E nagy játékhelynek vétkes piacáról,
Szines örömöknek csak fövény halmáról!
1784.
Érkezik már éltem vég szempillantása,
Kitelt lelkem agyag s romlandó szállása;
Megunta zsellérjét! kifogy erejéből,
Ezer kinnyainak kegyetlenségéből;
E nagy játékhelynek vétkes piacáról,
Szines örömöknek csak fövény halmáról!
1784.
Kedves lányka! ha sírhelyemet meglátni jövendesz,
Szőke hajadból egy fürt legyen áldozatod.
Egy kisded fürtöt nem fogsz sajnálni: mig éltem,
Hű szived és ajakid csókjai voltak enyéim.
1831. augusztus 27.
Sárika szentem, drága unokám,
Édes kis mókus, hallgass ide rám.
Én nemsokára innen elmegyek
Oda, hol nincsenek völgyek se hegyek,
Örömek sincsenek se bánatok. –
Ne sirj, hogy nagyapa hűtlen itthagyott,
Vigyázni fog reád, ha senki se vigyáz,
Utána ne emésszen téged semmi gyász,
Szeretni fog téged onnan messziről
Akkor is, ha minden már romba dől.
Lehet, hogy lesz, de az is meglehet,
Uj tüzek égnek a régi helyett.
Az asszony egy csókért mindenről lemond,
Azt tartja Hamlet, a dán bolond.
Majd egykor megértesz, kicsi csibém,
De akkor már rég nem leszek én.
Szemem csupa könny, hogy írom ezeket,
Még jobban, ha arcocskád rám nevet.
Eltestálom ezennel
Szegény szivem haragját:
Bolond örökösömnek
Bölcsőjét most faragják,
Most faragják valahol.
Ráhagyom szeretettel,
Amiben csak volt részem:
Jussolja a szerelmem,
Kóromat s szenvedésem,
Szenvedésem s örömöm.
Az én ellenségimmel
Vívja tovább a harcot,
Kupámat hajtogassa
S mutasson vidám arcot,
Vidám arcot, ha borul.
Legyen magyar s fogják rá,
Hogy rossz fia fajának,
Legyen vidám, rajongó
S fojtsa sós, furcsa bánat,
Furcsa bánat s nagy sirás.
Tomboljon, ha nem értik,
Hitet büszkébben valljon,
Szebben és jobban éljen,
Szebben és jobban haljon,
Jobban haljon: derüsen.
Haragudjék, de bölcsen,
Harcoljon, de több gőggel,
S ne átkozzon majd engem,
Ha a Nap későn jő fel:
Későn jő fel akkor is.
Kerepöl a szarka
Házam tetején:
Vendég jön. Vendégnek
Vajh, kit várjak én?
Messze föld határán
Jár a szerető,
Csalfa volt szerelme,
Vissza nem jön ő.
Tán te léssz vendégem,
Óhajtott halál;
Úgy siess, ne késsél,
Ajtóm nyitva áll.
Dunavecse, 1841. június 5.
Óh, nagyon csúnyán éltem,
Óh, nagyon csúnyán éltem:
Milyen szép halott leszek,
Milyen szép halott leszek.
Megszépül szatir-arcom,
Megszépül szatir-arcom:
Mosoly lesz az ajkamon,
Mosoly lesz az ajkamon.
Üveges, nagy szememben,
Üveges, nagy szememben
Valaki benneragyog,
Valaki benneragyog.
Mosolyos, hideg ajkam,
Mosolyos, hideg ajkam:
Köszöni a csókodat,
Köszöni a csókodat.
Olvad a gyöngy a borban,
(Így veszni gyönyörűség)
Az alkonyat bíborban!
Nehézszagú a jázmin,
(Múlásotok legyen szép)
Ó édes éjszakáim!
Temess csak a hajadba,
Ó szőke, szép koporsó,
Bezárulsz büszke dalba!
Királlyá kent a szépség,
(Peregj, bús életorsó!)
Bár sorsomat kimérték,
Nem fáj a mély koporsó!
Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.
Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.
Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.
Egy fodor se’ lebben
A csöndes tavon;
Csönd van a szívemben,
Nincs dal ajkamon.
Csillagok felettem,
Lenn is csillagok…
Én mindent feledtem,
Azt is, ki vagyok.
Feledem, mit tűrtem,
Hány vihar üzött…
Lengek már az űrben
Csillagok között.
Ringok csillagfényben
Nesztelen vizen…
Hogy valaha éltem,
Már azt sem hiszem.
Megállj, mi lesz tovább… a szám sebesre martam
Míg csillagokba csaltam a szivem ostobán,
Gond volt a gondolat, de mégis ugy akartam
És kacagott az ajkam a vérem ostorán.
Nevettem és a lány remegve hozta testét,
Ma már hiába lesnéd szemem, szivem, karom.
Az ucca ráüzent s a pesti csókos esték,
Dalolgat, ajka festék, a szive unalom.
Akartam, ó-mesék vig szivü szőke prince
Akart csak igy, ha kincse a kék hegyekre várta,
De minden ut kevés a csillagos gerincre,
Haszontalan, ha int le, halált vetett a kártya.
Elég, feküdni jó, ki lenne itt merészebb,
Az istenek se néznek, feküdj le, nincs erőd,
Mindenki józan itt, miért lennél te részeg?
Holnapra jönnek érted a csöndes temetők.
Nyugat, 1924 / 1. szám