Mi leszel te, hogyha megnősz,
Drága fiacskám?
– Beállok majd katonának,
Aranymentés gyöngyhuszárnak,
Édes jó anyám!
Mit csinálsz majd, eszemadta,
Gyöngyhuszárocskám?
– Ki magyart bánt, mind levágom,
Egy se legyen a világon,
Édes jó anyám!
Hátha téged is levágnak,
Vitéz katonám?
– Te mesélted az apámról…
Én se félek a haláltól,
Édes jó anyám!
De ki lesz majd, ha te meghalsz,
Az én fiacskám?
– Hát én leszek, én maradok,
Hisz most is a tied vagyok,
Édes jó anyám!
Aranyszöggel nincs kiverve,
Virágokkal nincs beszórva,
De szomorú is az özvegy
Varróasszony koporsója.
Mig mellette jó szomszédok
Búsulgatnak, keseregnek,
Kicsi lánya a sarokban
Egymagában suttog-setteg
Tű meg olló a kezében,
Teli ronggyal a kötője.
Mi lesz abból, Magdi szívem?
A szomszédok kérdik tőle.
Odanéz a koporsóra,
Kökényszeme könnybe lábad
S azt feleli: varrok egy szép
Gyászruhát a rongybabámnak.
Megérdemelve vagy ártatlanul
Száműzetésben hogyha bolyganék,
Ha megtagadna az egész világ,
S nyugtot nem adna sem föld, sem az ég:
Egy menhelyem maradna énnekem,
S ez a te szived, drága gyermekem!
Megérdemelve vagy ártatlanul
Véginséget ha a sors mérne rám,
S a koldusbotnak s mi még súlyosabb,
Alamizsnának terhét hordanám:
Egy támaszom maradna énnekem,
És ez te volnál, drága gyermekem!
Megérdemelve vagy ártatlanul
Sötét börtönben, hogyha sinyleném,
S nem hatna által egyetlen sugár
Rabságom örök-hosszú éjjelén:
Egy fényes csillag ott is vón velem,
S ez a te szived, drága gyermekem!
Megérdemelve vagy ártatlanul
Vérpad, ha volna a halálos ágy,
Melyen kimúlnék s átok, kárhozat
Maradna fejfám, mig áll a világ:
Egy akkor, is csak áldaná nevem,
És ez te volnál, drága gyermekem!
Üldöztetésben biztos menhelyem,
Börtön éjében fényes csillagom.
Ínség, nyomorban hiven támaszom,
Áldás malasztja átkos vérpadon:
Mindezt megadta a sors énnekem,
Mindezt szivedben, drága gyermekem!
1860.
Forgó időben forgó a szerencse,
A boldogság most itt, majd ott tanyáz;
De e napért a bút szív elfelejtse
S vidám örömtül hangozzék a ház.
Ma nyilt meg újra a bezárult Éden,
A melynek napja le nem áldozik;
E nap süt rám a gyermekek körében
S szivem hisz, örvend és imádkozik.
Oh gyermekek, tiétek a mennyország,
Miénk a föld, e küzdelem helye.
Jó szellemek e kort megaranyozzák,
De a miénk búbajjal van tele.
Oh hintsetek rám boldog gyermekévek
Üdítő szendert, mig könyűm pereg —
Im, nyílik a menny, zendül titkos ének,
S szárnyával illet az angyalsereg.
Szent angyalének gyermekek dalával
Harmóniában halkan összezeng;
Künt reszket az ég sátra, csillagával,
Bent ragyog a szem s lelkem elmereng.
Isten szemei, odafenn ragyogva:
Ti fényes, tiszta, örök csillagok,
Vigyázzatok e földi angyalokra:
Maradjanak mindvégig angyalok!
Ők boldogok, mert lelkök himporára
S fehér szárnyára sár még nem ragadt,
Az ártatlanság gyöngyös koronája
Díszíti őket, mint királyokat.
Leborulok hozzájok, itt a porban
Ha vélök játszom, ez ugy fölemel;
Légy Salamon bár, avagy járj biborban,
Egy boldogít: a gyermekded kebel.
Harangszó kondul s lelkem áhítattal
Telik meg szent karácsony hajnalán,
Kétezred éve hangzik már ama dal,
Mely örök-ifjú, angyal ajakán.
Mig ajkam himnuszt zeng a magas égben,
Hová a lélek ugy kívánkozik:
Megállok itt a gyermekek körében,
S szivem hisz, örvend és imádkozik.
