Az isten legdicsőbbik gondolatja
Alakba akkor öltözik,
Midőn a szerető magyar anyától
Ép magyar magzat születik.
Az isten legdicsőbbik gondolatját
A magyar akkor törli el
Midőn szent ősi javait, hazáját
A külfölddel cseréli fel.
Te nemzetem, te félszeg magyar nemzet,
Hányszor bitorlád istened
Legdícsőbbik gondolatját, s még nem félsz, hogy
Ezért eltörli éltedet?…
Először ha felkelek,
Hálát adok Istennek;
Szülőimet azonban
Megköszöntöm nyájasan.
És megmosdom azután,
A mint illik, szép tisztán:
Megfésülöm hajamat,
Csinosítom magamat!
Ugy örömest néznek rám,
Ha tiszta testem, ruhám.
Csak a ki felöltözött,
Jelenjen meg más előtt.
Felöltözve ha ettem
Reggelit, s megköszöntem,
Oskolába kell mennem;
Én ezt örömest teszem.
Tanulok ott szivesen
S haza jövök csendesen;
Nem állok meg az utczán,
Nem nézek minden után;
Nem kiáltok s csevegek,
Rosz gyermekkel nem megyek;
Mert roszat tanulhatnék,
Én is aztán rosz lennék;
Otthon csendes s jó vagyok,
Anyámnak szót fogadok;
Soha sem veszekedem;
Testvérimet szeretem.
Ha szülőimmel nyugszunk,
Beszélem, mit tanultunk;
Szivből ezek örülnek,
S engemet mind szeretnek.
Uram, veled én pörbe szálltam…
Egedre köveket dobáltam
S most hullanak rám garmadában.
Uram, a kövek zúznak, fájnak,
Lelken ütnek, szíven találnak.
Vess véget már pörnek, csapásnak.
Tudod, hogy nem magamért kezdtem,
Oltárhoz egy angyalt vezettem
S te ránk se gondoltál egedben.
S elhagytál, el, gondban, nyomorban
S mikor már-már porig lerogytam,
Ő jajgatott s én követ fogtam.
Nézd, nézd Uram, most már imádunk,
Azt is tudod, hogy kire várunk…
Oh áldd meg hát az árvaságunk!
S nézd, nézd Atyánk, mi félünk, félünk…
Jövel, jövel s maradj itt vélünk,
Egy új lélek nevében kérünk.
1879.
Szunnyadj pici rózsabimbó,
Szunnyadj, szunnyadj még!
Éjfél van még körülötted,
Homályos az ég.
Burkában szűz kebelednek
Még gyermekálmok pihennek:
Szunnyadj pici rózsabimbó,
Szunnyadj, szunnyadj még!
Szunnyadj pici rózsabimbó!
Álmaidnál őrt
Én állok virrasztva híven,
Én, anyád, – a föld.
Piros hajnalban szültelek,
Harmatcsöppel neveltelek.
Szunnyadj, szunnyadj! álmaidnál
Hű anyád áll őrt.
Szunnyadj pici rózsabimbó,
Szunnyadj édesen!
Mely fölnyissa kebled, nincs még
A tündér jelen.
Gyönyörök jövő tanyája,
Aranypillangó mátkája.
Szunnyadj pici rózsabimbó,
Szunnyadj édesen!
“Fehér vagy gyermekem,
Mint a’ hó fehér,
Oh mért nem mosolygassz
Jó anyád ha kér.”
Kérelmét anyjának
Nem hallgatja meg,
Mint a’ hó fehér, és
Mint a’ hó hideg.
Amikor a földön
Gyermekek zokognak,
Az ég angyalkái
Mind elszomorodnak.
Vidám kacajuknak
Megszegül a szárnya,
Felhőt borítanak
Az ég ablakára,
Bánatos szemükből
Könnyek harmatoznak,
Amikor a földön
Gyermekek zokognak.
Amikor a földön
Gyermekek nevetnek,
Nagy az öröm kéklő
Mezején a mennynek.
Jókedvű angyalkák
Le-lekukucskálnak,
Fellegek nyílásán
Csókokat dobálnak,
Szivárványszalagból
Csokrot kötögetnek,
Amikor a földön
Gyermekek nevetnek.
1910.
Hidján volt egy baglya,
Hosszu lábu gólya
Reá fészket rakott;
Négy kis fia volt ott.
Midőn megéhültek,
Mert még nem repültek,
S nem volt nekik szárnyok:
Elrepült jó anyjok,
Enni nekik hordott,
Békákat, ha kapott,
Kigyót és kukaczot,
Nekik jó falatot.
Midőn szárnyára kelt,
Mindig igy kelepeit:
“Csak szót fogadjatok,
Fészken maradjatok;
Le ne is nézzetek,
Hogy ki ne essetek.”
Egykor eltávozott,
Soká elmaradott.
A kis gólyák sirtak,
Éhesek is voltak
S elunták magokat,
Mint várták anyjokat.
Az egyik rosszabb volt;
A többihez igy szólt:
“Ha mi megpróbálnánk,
Tán repülni tudnánk”,
És kidugta lábát,
Hogy igy tenne próbát.
Kérték a többiek,
Hogy maradna veszteg;
De ő kinevette,
S fejét is kitette;
De, jaj! már elszédült,
S a baglyáról ledült.
Anyjok haza repül
S kiált már messzirül:
“Kelep, kelep; jertek,
Jó falatot nyertek;
A ki jó volt, kap jót,
Hoztam hosszu kigyót.”
Most a fészekre száll,
Három fia ott áll.
Aggódva elnézi
Őket s igy kérdezi:
“Öcsétek hová lett?”
De most földre nézett,
Ott meglátta fiát,
Mely kitörte nyakát.
Szegényt most siratta;
Keserün jajgatta:
“Mért szót nem fogadtál,
Fészken nem maradtál?
Hisz szeret anyátok,
A mint láthatjátok;
Ő legjobb szeretné,
Bár mindig tehetné,
Hogy vigan lennétek
S folyvást örülnétek.
De ő tudja, mi árt,
És mi tesz nektek kárt,
Azt nem engedheti,
Mert fiát szereti.”
* * *
Jó gyerek szót fogad:
Mert a mi nem szabad,
Bár tetszik előre,
Mindig fáj végtére.
Alkonysugárból is kivettem részem,
Hogy teljes legyen életem egészen.
Nem csonka töredék, mint a legtöbb élet,
Hol nem sokat számitanak az évek.
Csöpp kis unokám ostromolja vállam,
Meg-megsimogatja, tépi a szakállam,
Mesét kunyorál, folyton csak meséljek,
A mese a minden, a mese az élet.
S nem sejti, hogy amit gondol magában,
Abban de mennyi és mily igazság van,
A valóság mind hazugság egy szálig,
Mindent a feje tetejére állit.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csöppség,
Már bölcsőjében tündérek nevelték,
Lábaihoz raktak mindent, mi drága,
Virágos kert nyílt a mosolyába.
Kicsi agyából tűzcsóvák pattantak
Bármely óráján bármelyik napnak,
Ez egy valóság volt, érdemes arra,
Hogy betekintsen a ragyogó napba.
Nekem tudniillik, bolond nagyapának,
Kire más örömök már nemigen várnak,
De ez az egy felér, hogy nagyot ne mondjak,
Gombjával a Szentistván toronynak.
Megzörgeted az Élet kapuját
S dalolva indulsz neki a világnak…
Evoé! hír, dicsőség, szerelem!
S lelkedben lágy himnuszok muzsikálnak.
Milyen gyönyörű, diadalmas út, –
Két oldalán álomfák integetnek,
Ezüstcsillámu, szikrázó porából
Várak épülnek föl a fellegeknek!
Előre hát!… kacag feléd az élet,
Jövőd zenéje indulóra lejt –
Szent vágyak, álmok, kéklő látomások
Röpítsenek mint játszi, lágy pehelyt…
Nyitva az Élet százszárnyu kapuja
S új utas lép át rajta boldogan –
Evoé! hír, dicsőség, szerelem!
Vigyázzatok! Most indul a fiam!…
Jer, menjünk ki az erdőbe, kis fiam,
Ott magány van, ott nincsenek annyian,
Olyan puha, olyan tiszta ott az út,
A világé meg göröngyös és hazug.
Isten minket szeretettel megáldott…
Kerüljük ki ezt a kaján világot,
Oly irigylett minden tiszta boldogság,
Oh a gazok kilesik és elrontják.
Elvették már tőlem, a mit lehetett,
De megmaradt ez a kettős szeretet,
Mit elvettek, az még nekik nem elég,
E kincsem’ is, ha lehetne, elvennék.
Jer kis fiam, menjünk ki az erdőre,
Ifju leszek igy melletted előre,
Veled futok, veled tépek virágot,
Elfeledjük ezt a csunya világot.
