Reményik Sándor: Mégis csak jó…

Eltörted a pálcát magad felett:
Amit festettél: csupa szürkeség.
De engem elbűvöl a Te eged:
Ó ezerszínű naplementi ég!

Magam felett én is pálcát török:
E vers be színtelen, be semmi volt!
Neked: érték, kétségtelen, örök, –
Egedre szökkent csodafényű hold.

Testvér, Művész-Testvérem, mégis jó,
Mégis csak nagyon, nagyon jó nekünk:
Hogy önmagunknak szól marasztaló,
S egymásnak felmentő ítéletünk.

Tóth Kálmán: Viszontlátásra

Ah, de mennyit gondolkozom:
Hogy fogadsz majd engemet,
Pirulva-e, elpirulva –
Mint napot a fellegek?

Vagy reszketve, mint a szellőt
A rózsafa lombjai,
S elsápadó két orczádnak
Rózsája fog hullani?

Vagy, miként a hegy patakját
A kősziklák idelenn,
Ugy fogadod a megtérőt,
Egykedvüen, hidegen?

Vagy épen ugy, mint a vihart
A könnyelmü kis habok:
Az én lázas kitörésem
Csak neveted, kaczagod?