Az élet titka: őszinteség –
S kerülik egymást a testvérek.
Csak akkor ismernek egymásra,
Mikor szállóban van a lélek.
Ó bús tengere vérnek, szennynek
Mikor, mikor, mikor apad már,
Ha egymásra sosem ismertek,
Testvérek – csak a ravatalnál.
1917. június 14.
Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.
Végig-nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.
Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.
Az adhatás gyönyörüsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát – akkor sincsen vége.
Emlékezni fogok rólad, ha nem engedi sorsom
Lenni közel hozzád s csüggeni bájaidon.
Emlékezni reám jut-e órád a sok öröm közt,
Mellyel az életnek rózsai éve kinál?
1839 vége vagy 1840 legeleje
Teljes egész életemben
Nem gyűlöltem, csak szerettem,
Minden embert, minden sorban,
Ha leány volt, annál jobban!
Még se tudott engem senki,
Csak megcsalni, csak rászedni
S kinevetni alattomban –
Ha leány volt, annál jobban!
Nekem nem kell a’ valóság: –
Virágit ábrándjaimnak
Megöntözöm könnyeimmel,
Hogy számodra viruljanak.
Ó! tudom, te eljösz hozzám,
Midőn fájni fog az élet…
Elfogadlak meghajolva,
Mintegy megfeszített szentet;
És feltüzöm áhitattal,
Ábrándjaimnak virágát
Fájó szived keresztjére –
Mint egy halvány passiflorát.
Mért borúl el liljom arczod,
Hogy ha meglátsz engemet?
Szelid szemeidben hogyan
Lehet annyi gyűlölet?!
Szelid szived, ifjú szived
A mely oly jó, oly meleg,
Már gyűlöl? Hisz szeretni is
Még alig tanúla meg.
Az életnek csak tavaszát,
Csak rózsáit ismered,
Nem tudod, hogy egy kebelben
Mennyi gyötrelem lehet?
Nem tudod még, hogy mennyit küzd,
Mennyi kinos harczot vív,
Mennyit szenved, mennyit vérzik
S még sem szakad meg a szív.
Nem tudod, hogy az én szívem
Mennyit vérzett, szenvedett!
Nem tudod, a fájó szivnek
Hogyan fáj a gyűlölet?
A ki boldog, az daczolhat,
Föntartja a büszkeség;
De a szenvedőnek, hidd meg,
Öntudata nem elég.
Volt idő, meg nem hajoltam
Egy egész világ előtt,
Oh, de a sok szenvedésben
Büszkeségem meg törött!
Szivem eddig kérelmét csak
Istenéhez küldte fel,
Most e büszke sziv megtörve
Szeretetért esdekel!
S mit csak ég felé emeltem
Eddig, itt e büszke kéz!
Feléd nyújtom, oh, fogadd el,
Hisz szeretni nem nehéz,
Oh, ne gyűlölj, ne fordulj el,
Emlékezz és gondold meg,
Hogy a szelid üdvözit?
Mondá: “ne itéljetek”!
Mi ez?
Egy ismerős arc ma oly idegen,
Mintha tengerből született sziget,
Maszületett sziget hegyorma lenne.
Mintha nem láttam volna sohasem.
Olyan új, olyan más, olyan messze van…
S mi ez?
Egy idegen arc ma oly ismerős,
Mintha letűnt tündér-világomat
Fedezném újra fel
Sok-ezer lábnyi mélyben
A Csendes-óceán alatt.
Mint hogy ha mindég vele lettem volna,
Ezer esztendő óta minden nap.
Kolozsvár, 1927. november 20.
Zordon szikláknak szirtjei közt nevelt
Vad, – Tigris emlő szoptata tégedet,
Te tenger háborgó dagályán
Szerte csapó Boreás kegyetlen
Magzatja! mily nagy fergeteget szülél,
Csendünknek habzó indulatid mire
Kisztetnek ismét állhatatlan,
Béke törő Furiák dühénél
Durvább, ragadjon messze az éj szele
Téged mi tőlünk a hegyek öblibe,
Egymásra dőlöngő haboknak
Árja vigyen felhevűlt ölébe.
Szent béke áldott lakhelye téreink
Csendében állván tárja ki ajtajit
S kisded karunkat felsegítő
Karjaival kegyesen fogadja.
Pest, 1817
Végre köszöntésem, melyet most vinni tilalmas,
Küldöm el hozzád, Miska fogadja felét.
Pest, 1817 vége – 1818 eleje
“Sötét köpenyben sárga szellem
Bethuliában házról-házra jár,
S kit harcosim nyila nem illet,
Hervasztja a száraz lehellet,
Elhervasztja az éhhalál.
Virágzó szűz! törd össze kancsód,
Forrás vizénél édesebb borunk;
Kerüld a gyász komor tanyáját.
Az istent, ki elhagyta nyáját,
S eléd imádva borulunk.
Rózsát tündérszép orcádról ne
Tépjen természetellenes halál;
Erősb isten, kit mi imádunk,
Zengőbb a dal, csengőbb minálunk
Temetkezési bús dalnál.
S szemedben, ki könnyűt fakaszta,
Felejtsd az ifju vőlegényt, felejtsd:
Emléked szivedből kitépve,
S ifjabb szerelmi frigyre lépve,
Arcod forróbb keblemre rejtsd!
S most szóljon hárfák zengeménye,
Csendüljön a legédesb dal!
Csengő pohártól megszakítva,
Míg az újuló hajnal pírja
Csatára int s a kürt rival.
Feledve multat, drága lyánka
– Jövőd elé fátyolt sző a jelen.
Koccints!” – s a csendülő kupába’
Habzik a nedv s a szende lányka
Ajkán szilaj beszéd terem.
“Im e pohár, mit ajkam illet,
Tiéd legyen, tiéd dicső vezér!
Hatalmas bálványistenidre,
Kiket először – istenítve –
Említ szavam, tiéd a bér!
Tiéd a bér: a kéj, a mámor
Sovár lelkednek játszótárs legyen;
Igyál, igyál! Hej szebb danákat!
Verjék meg istenid hazámat!
Igyál! A regg túl jár még a hegyen!”
“Igyál, igyunk! – Oh édes mámor -!”
És csend, halotti csend száll tétova…
Gyilok villan galamb kezében,
S Bethulia karénekében
Zendül: “Hosánnah Jehova!”
