Elmondottam, eldaloltam
A’ mit érzett kebelem,
Isten veled édes ábránd!
Isten veled szerelem!
Minden elmult, mitől a’ sziv
Érzelemmel megtelik:
Nálam immár a’ reménynek
Koporsóját szegezik.
Már elhozta a’ csalódás
A’ sötét szemfödelet:
Isten veled édes ábránd!
Szerelem, isten veled!
Minden ágon, minden bokron
A’ csalogány énekel…
Szerelem édes álmában
Boldog az ifju kebel.
Jön az ősz… a’ csalogánynak
Elzavarja dalait…
Mint az élet, mint az élet
A’ szerelem álmait!
Jön az ősz… a’ vándor fecske
Melegebb hazába száll…
A’ szív, melynek fáj az élet
Édes ábrándot talál.
Szép a’ fecske más hazája,
Nem borong el ott a’ fény…
Szép az ábrándok világa,
Örökzöld ott a’ remény.
Egy tavaszból más tavaszba
Száll a’ fecske boldogan…
Mint reményről, szép emlékre
A’ szív ábrándjaiban.
Vagyok egy halotti ének,
Mit a’ sirnál énekelnek,
Hull a’ búbánat dalomra,
Mint a’ föld a’ koporsóra.
Fehér rózsa az életem,
Virágzik a’ kikeletben,
‘S közötte a’ virágzásnak
Bús képe a’ hervadásnak.
Örökleg újulva vérző
Szivem egy fekete felhő,
Mit a’ villám és szélvészek
Összehajtnak meg eltépnek.
Szelid arczczal,
A’ minőt Murilló
Fest az angyaloknak, –
Lelkemnek ha megjelensz:
Ugy vagyok miként a’ gyermek,
Kinek éji álmodását,
Liliomszállal kezében
Egy jó angyal látogatja,
Hogy elüzze, eloszlassa
A’ sötét, nyomasztó képet,
Mit gonosz dajka meséje
Temetői kisértetről
Oly rémitve monda el!
Szeretek én, mint a’ szikla,
Megszilárdult nyugalomban,
Fényben, villámos felhőben
Magam állni a’ világban.
‘S midőn hallom az életzajt
Lábaimnál elhaladni:
Örömre, és fájdalomra
Titkosan viszhangot adni.
Mint a’ sziv túlvilágának
Megfoghatatlan tündére:
Titkos ábránd fátyolában
Száll az életnek földére
A’ szerelem… és hitünk lesz,
És viseljük a’ keresztet,
Melyre vágyaink hóhéra,
Mint egy mártyrt, megfeszittett;
‘S megadással megyünk érte
Vérző szivvel a’ halálra, –
‘S nem tudjuk: jó, vagy rosz angyal,
‘S mennybe visz, vagy kárhozatra!?
Ó! ha látom, mint elmulik
A’ boldogságnak szép álma,
‘S a’ szép álom boldogsága,
Ifjú élet, ifju ábránd;
És a’ vágynak, és reménynek
Hallom édes hivő hangját,
A’ mint elhal, elenyészik,
Mint egy megtört hattyuének:
Ugy vagyok, mint a’ számüzött
Idegen föld távulában;
Dalait az édes honnak,
Melyet elhagyott örökre,
A’ mint érzi, a’ mint hallja:
Meghal titkos bánatában.
Nekem nem kell a’ valóság: –
Virágit ábrándjaimnak
Megöntözöm könnyeimmel,
Hogy számodra viruljanak.
Ó! tudom, te eljösz hozzám,
Midőn fájni fog az élet…
Elfogadlak meghajolva,
Mintegy megfeszített szentet;
És feltüzöm áhitattal,
Ábrándjaimnak virágát
Fájó szived keresztjére –
Mint egy halvány passiflorát.
Mit beszélnek a’ virágok?
Szeretném hallani.
Mit beszélnek a’ madárkák?
Szeretném hallani.
‘S a’ mint merengve hallgatom:
Egyszerre, mint aranyeső,
Mely szertehullva a’ vidéken,
A’ fák, ‘s füvekből illatot kelt –
Ugy száll szivembe édes sejtelem;
És a’ mint benne fölfakasztja
Egy édes titku szép reménynek
Megboldógitó érzetét:
Én elsohajtom nevedet,
És dalt mondok reá!
Lenge szál volt hit- ‘s reményem
Az ábrándok hálójából, –
Mit a’ képzelet bocsát ki,
Mint ezüst pók, önmagából.
De miolta megláttalak:
Egy virágláncz, mely az égnek
Jó kegyelméből, aláhull
A’ lélek fáradt röptének.
Hittem, hogy a’ szerelem csak
Redves fának pislogása,
‘S a’ mi benne olykor fénylik,
Csak a’ szivnek rothadása.
De miólta megláttalak:
Nekem a’ szerelem lángja
Egy, oltáron és temetőn
Egyiránt égő szent fáklya.
