Lányka, égnek vagy szülöttje,
Arcod örök tavasz kertje,
Rózsás fényes paradicsom;
Engedd, hogy nekem virítson!
Szemeidnek tündér tája
Legragyogóbb gyémánt bánya,
A napvilág soh’se kéne,
Olyan sugáros a fénye.
Tündér lányka, szeress engem,
Talpad porát is ölelem;
Szép szerelmed, szívjóságod
Kipótol hét mennyországot!
Félre tőlem, szép Kevély!
Rab-bilincsed áldozatja
Légyen ám, akárki fattya,
Hetyke-petyke büszkeséged
Bennem el nem éri véged
Nem; felőlem így ne vélj;
Félre tőlem, szép Kevély!
Félre tőlem, büszke Szép!
Szépre nézni nyúgodalmom:
Rabja lenni fő unalmom,
Két szemem gyönyörködése
Szép szabadságom veszése.
Veszteség ez! Drága Kép!
Félre tőlem, büszke Szép!
Lehettem volna szép, szőkefejű
és kékszemű, szomorú ember.
Türelmes vérű, ábrándozó,
mint a nagy kékvizü tenger.
Lehetne homlokom ívelt, merész:
bámulnák szép koponyámat.
– Szép darab ember volt Antonius,
de nem ihlette meg az anyámat. –
Heródes ádáz hidege ég
arcomon s kövér hajamba.
A szeme röpköd szemem helyén,
mint vészben a Noé galambja.
Haragos, átkos, fekete fej
és elborult viharos homlok,
szereti Mea szép barna fejét;
s akik szeretnek: mind szép bolondok.
Rózsa illatával
Kented hajadot,
Csillogó harmattal
Mostad arcodot.
Ajkaidra rózsát
Angyal ültetett,
Biborra lehelt téj
Nyakad, kebeled.
Szemed ezer báju
Tündöklő világ,
Sugarát szerelmi
Tündérek fonák.
Leheleted áldó
Tavasz fuvalom,
Gyönyört és szerelmet
Ringat ajkidon.
Szíved az örömek
Paradicsoma,
Benne mulat váltig
Az isten maga.
Sugár tested körül
A szent lélek leng,
Hogy kebledbe fogadd,
Bűnbánón eseng.
Nem mondhatom, mily szép
S remek vagy, babám;
Szép, remek nem volnál,
Ha megmondhatnám.
