Szép a’ leány, midőn szemén
Szerelmi tűz ragyog,
A’ föltalált rokon sziven
Mulatva andalog, –
Forr és hevűl, és arczain
Föllángol a’ szerelmi kín.
Szebb, a’ midőn szívérzetét
Szelíden vallja meg,
És íhlelt lelke’ húrjain
“Szeretlek” hang rezeg,
‘S megszállva egy nagy gondolat,
Forró csókot mosolygva ad.
Legszebb, midőn oltár előtt
Mátkával fog kezet,
‘S körűl-özönli egy varázs
Jövő ‘s kéj érezet,
Bájos jövő hű férj’ ölén,
Kéj a’ jövőnek édenén.
1837.
Nagy erdőben nagy fenyőfa,
Kis pásztorlány van alatta,
Szép a rózsa, szép az ágán,
De százszor szebb a pásztorlány.
Szépen dalol a madárka,
Még szebben a pásztorlányka,
Lágy a galambnak a pelyhe,
Még lágyabb a lányka keble.
Minek éjjel? minek hajnal?
Láthattok csillagot nappal,
Tündér világ ragyog benne:
Ez a pásztorlányka szeme.
Vége van már a tavasznak,
Hosszu a nap és heves;
Hallgat a dal – a madárka
Hűvös árnyat bú, keres.
Oly kies volt, oly rövid volt…
S ránk jött a nyár, rózsafám!
Oh, hogy a bájt mindörökre
Rajtad meg nem tarthatám!
Leveled zöld, szirmod hullong,
Az a gyöngéd, fris szirom,
Melynek halvány, hideg mása
Piroslik a bíboron!
De kedves vagy ugy is, igy is,
S bár hullasd el ékeid:
A hű emlék- s képzeletben,
Amint voltál szépen, szebben
Én lelkem fölékesit!
Ó a hajnalszín gyönyörajkakat, ó az egeknek
Csillagival testvérfényü kies szemeket
Lyányka, ki adta neked? Szólék s a lyányka pirúlva
S szótlan földre süté mennyei szép szemeit. –
Ontsd le te Fendörgő, felhőidet! Ám ha mosolygva
Fölveti pillanatit, lángba borúl az Olymp.
