Történelem témájú versek

Madách Imre: Romon

Nem, nem siránkozom feletted, óh rom!
Nem állt melletted fényes szellem őrt,
Míg életed a szépet nem lehelte
És nem volt nagyszerűn, hogy porba dőlt.

A korszellem hágott merev nyakadra,
Erős léptére roskadt szét falad:
A népszabadság, a közművelődés
Világot rázó léptei alatt.

Ott álltál hosszú századon keresztül,
Mint éji rém, erősen, zordonan
Ameddig tornyod árnya ért a völgybe,
Nyomor tenyészett rabság lánciban.

Te eldűlél és a völgy felvirúla,
Mosolygó szellem ott fészket rakott,
Ipar s boldogság most a fénybűl élnek,
Mit irigy tornyod egykor elfogott.

S téged, te ronda vár, azért hagyott meg
Csak a szabadság áldó Istene,
Hogy lássuk, mily bizton terjed hatalma,
S hűven védjük, mit már adott keze.

Kosztolányi Dezső: Agamemnon és Odisszeüsz

Hogy lángesőbe roskadt földre Trója
s véres mocsok fröccsent el szerteszét,
Agamemnon, mikor indult hajója,
Odisszeüsznek adta a kezét.

Némán, soká egymás szemébe néztek,
arcuk sötét volt, szívük tétova
s a harcban edzett két kemény vitéznek
lelkébe megjelent az otthona.

A hitvesükre gondoltak, mily árva…
S távolba két nő ült a rokka mellett,
egyik hálót szőtt – másik lázba fejtett.

Az egyik az urát sóhajtva várta,
másik kacagva leste, mint egy ördög
s hosszú, ezüst kádban főzé a fördőt.

Reményik Sándor: Történelem

Kerelőszentpáltól Krakkóig az út
Hosszú volt – s mégis győzelmes-rövid
– Báthory! – pedig nem volt repülőd,
Motorkerékpárod. – Sem tankjaid
Nem voltak. Mégis, hatalmas karod
Erdélyi súllyal sujtott egyaránt
Székely pártütőt s orosz zsarnokot.
Futott előled gyáván, nyomorultan
Békés: a nevét meghazudtoló,
S futott előled Rettentő Iván:
Cár, minden oroszé, mindenható.
Apám ajkáról hallgattam először
Lázas-büszkén a zord tündér-mesét:
Volt egyszer hol nem: két országnak Őre -…
(Megfizetett a muszkának előre,
48-ért is! gondoltam titokban –
S megnőttem e gyermeki gondolatban –
S abban, hogy mindezt más magyarok nélkül,
Kicsiny Erdélyből csinálta vitézül.
S hogy elhagyott is: gondunkat viselte
Lengyelek Királya, Erdély Fejedelme.)
Hallgattam a zordon tündér-mesét
Apám ajkáról régi-régi télen.
Szunnyadtak az új kísértetek még.

Pilsudszky sírján dísz-őrséget áll most
Más hódító. Póz az, vagy becsület?
Mindegy. Te, ó Fejedelem s Király,
Zárd imádba kicsiny Erdélyedet.
A te sírodon lengyel ég alatt most
Dísz-őrséget – fájdalmasan lebegve
Aligha áll más, ha nem Pókainé
Árva, szegény – és kiengesztelt lelke.

1939. szeptember

Ady Endre: Történelmi lecke fiúknak

Hóditották ez országot
Derék, lelkes, úri szittyák,
Jóttevői szegény népnek:
Iskolában így tanitják.

De nem így volt ezer évig,
Munkás embert ág is huzta,
Egy-két ezer úr kötötte
Millió jobbágyát guzsba.

Magyarország dús ország volt,
Van termése, kincse, vadja,
De amit a bús nép szerzett,
Víg uraság zsebre rakja.

Csak a gazdag, csak a zsarnok
Élt föl minden földi jókat.
Megláncolták, butitották
A dolgozó milliókat.

Ma már a szivek bátrabbak,
Sápadtak a gyermek-orcák,
Ha összeszakad Ég és Föld,
Mégis más lesz Magyarország.

Ez az ország mindnyájunké,
Hol bilincset urak vernek:
Háborura készüljön föl
Minden sápadt munkás-gyermek.

Van e földnek áldott Napja,
Pirosító levegője,
És ha lefogja az úr-had,
Munkával elvesszük tőle.

Föl, gyermekek, tanulásra,
Háborura, egészségre.
Ti lesztek majd e rab ország
Megváltott és boldog népe.

Juhász Gyula: Galilei

A börtön éjszakája várt reá
S a vakság éjszakája és e két éj
Fekete mélyén semmi fény, öröm már.
És mégis, ott is, lelkének szeme
A végtelenség pályáit kereste
És mégis, akkor is fönn járt a Holdban,
Melynek magányos ormait először
Ő pillantotta meg a földiek közt
És a Jupiter holdjait kutatta
És a Saturnus gyűrüjét vigyázta
S míg poroszlói a sötét sikátor
Egyhangú köveit rótták unottan,
Ő a szabad és boldog végtelennek
Örök ösvényein járt, egyedül
A magasságok mélységes mezőin.
Kopogtatott a titkok kapuin,
A hétpecsétes zárakat letörte
S érezte, hogy a rabság és a vakság
Szűkös, bús börtönébe lakatolva
Száguld a csillagok között az ember
Isten felé, a megváltó jövőbe,
Mégis mozog a föld! ujjongta ekkor.

Reményik Sándor: Báthori László barlangja előtt

A barlang előtt ültem elmerengve.
Lassan leszállt az est.
Éreztem, a távolban hogy nyüzsög
Gigászi hangyabolyként Budapest.
S láttam a Csendet még nagyobbra nőni,
És a hiúság vására fölé
Aranyszegélyes szemfedelet szőni.
S láttam: a rég-holt remetének lába
Hogyan kél versenyre az esti széllel,
És a hangyabolyt hogy tapossa széjjel…
Ültem a barlang előtt elmerengve.

Itt ülhetett ő ötszáz év előtt,
Húsz hosszú éven át:
A pálosrendi remete-barát.
Öreg betűit rótta, egyre rótta,
Magyarra fordítván a bibliát.
Csillag-hulláson tán tűnődött néha,
De nem bántotta kétség, vak remény.
Mellette volt és vele volt az Isten –
És boldogabb volt biztosan, mint én.

Hárshegy, a budai hegyekben, 1924 május, Stein Gusztávnak

Kazinczy Ferenc: A pataki vár erkélyén

Itt állottanak ők, azok a nagyok, erre tekintett
György, Erdélye felé, erre sohajta Ferenc.
Zrínyinek itt állott unokája elöntve könyekkel,
Amikor a nap költ, amikor arra leszállt.
Nemzőjét, rokonát, férjét keseregte, szülöttjét,
Bús lány, bús testvér, bús anya, bús feleség.
Ah! a hely nem az ami vala! ők eltűntenek innen!
Eltűntek! De te nem látod-e rémeiket?

1818.

Ányos Pál: Az “Orvosi Oktatások” szerzőjéhez

Melly érzékeny szivvel néz hazánk könyvedre,
Melly vidám szemekkel tekénget nevedre,
Midőn szülöttyének fárodtságát láttya,
Mellyel életágát meghosszabbithattya.
Lefüzetted, hidd el, nagy részét adódnak,
Mellyel adós voltál anyaországodnak,
Amidőn éltető szerekkel segitted,
Kitől magad előbb életedet vetted.
Bátron danol már most a polgár mezein,
Áldás között forog az ostor kezein.
Mosolyodva nézi zöld szántófeldeit,
Hol gyümölcsbe láttya vér verejtékeit,
S reménli csürébe gyüjtött élelmével
Komor télt elhagyni házi csemetével,
Mert nem fél mostoha halál kaszájától,
Hogy olly könnyen fossza drága vagyonától.
Munkád bátorittya! Miként örvendezhetsz,
Hogy sok szives magyart a sirtól megmenthetsz!
Ezzel szükölködött még eddig országunk,
Ebben is helyrejött már heányosságunk:
‘Felséges Asszonyunk,’ (inkább mondom ‘Anyánk!’)
Ebben is akarta, hogy javuljon hazánk.
Mit kivánhatsz magyar már nagy ‘Asszonyodtól,’
Amit megtagadna sohajtó honnyodtól?
Mérsékelheted-e örömkönyveidet,
Ha Buda várára veted szemeidet?
Egek, miként derül régi fényessége,
Miként terjed világ előtt dicsősége;
Hogy kutfeje minden szép tudományoknak,
Melly első cimere hires országoknak.
Görögök Athénást égig magasztalták,
Mások Capitolnak tudósit csudálták,
Franciák Párisnak élnek nagy nevével,
Kérkedik Anglia Londonnak hirével;
Magyar, elégedgy meg anyavárosoddal,
Könnyen azokkal érsz okoskodásoddal.
De illik, hogy illyen sok jótéteményért,
Hazádnak örökre kölcsönözött fényért,
Érzékeny hálát adj ‘Nagy Theresiának,’
S szünetlen országlást kivánnyál házának!
Emlékezet követ épittsél szivedben,
Mellyre e verseket rajzold örömedben:
“Mig magyarnak csak egy vércsepp rug erében,
Mig repülő lelke akadoz nyelvében,
‘Nagy Theresiának’ szól téteménnyéről,
Mert számot sem adhat ezer kegyelméről.”
Te pedig, barátom, zöld borostyánodnak
Nyugodj árnyékában!… s szép tudományodnak
Hazád áldásában találd fel jutalmát,
Életednek pedig égtől várd oltalmát!

1778.