Fekete Tivadar: Örökség

Hol jártak ők? Én nem tudok felőlük –
és mégis, egyszer örököltem tőlük.

Kalózbárkájuk honnét, merre ment?…
(Nem őrzi sorsuk sárga pergament.)

Hogy Afrikában csókolt-e a szájuk, –
vagy Toledóban várt az asszony rájuk,

vagy talán az egyik pap volt, s prédikált,
amíg talárja térdig vérben állt,

vagy Sevillában ölelték a nőket?…
Én nem tudom, mert nem ismertem őket,

és nem tudom, szerettek-e vagy öltek
és nem tudom, ők kitől örököltek?

Mert velejük és csontjuk átkozott, –
amit belém az élet áthozott!

Nem kértem tőlük fanyar vérüket
és mégis rámtört Sorsuk, a süket.

Sírjukba vitték mind a nagy csodákat,
nem hagytak rám cirádás palotákat,

se aranyat, se álmokat, se harcot,
de mindig másképp mutatkozó arcot,

és valahány volt, mind csak vétkezett,
amíg vérük véremhez érkezett

és bennem egyszer éjjel fölsikoltott, –
és meghűlt, mint a szürke mész, az oltott.

(Emlékük messzi, rémes, züllött álom:
a szájuk szélén nevet a Halálom,

és minden bűnük, mi idáig rontott!…)
Mit hagytak rám?… Csak rozzant, gyönge csontot…

Bárd Miklós: Tihanynál haldoklik a visszhang…

Tihanynál haldoklik a visszhang,
A “riadó lányt” nyakig befalazták,
A táj szava halállal vívja harcát,
A hangja tört.
Szorul a gége,
E partról indult árnyba, éjbe
A vértanú magyar király.
Szülötte-földem, ős pannoni táj,
Beléd kiáltok: szirtek, ormok,
Miért hogy amit visszadobtok,
A hang fullad, a szó zihál?!
Tünődöm… körül száz neszes sirály
Sikong; – a habok alkonytűzben izznak,
Tihanynál haldoklik a visszhang,
A magyarságot nyakig befalazták.

1931.

Szász Károly: Változik még…

Változik még a világ s természet?
Ezután már nem mondhatja senki,
Hogy keleten jő fel a nap mindig
S elfáradván nyugoton pihen ki.

Ragyogó nap vagy te szent szabadság!
De nyugotról jő felénk sugárod,
S akkor lészen estéd, ha keletnek
Rabhazáit bús arczczal bejárod.

Ne menj oda! elvakitja őket
A rabokat fényes ragyogásod,
Hoszszu légyen, ha közünkbe értél,
Delelésed, nálunk mulatásod.

Oh ha volna Józsue közöttünk,
Megállitna tégedet az égen;
Hogy minálunk örök ragyogásod,
Véghetetlen delelésed légyen.

Tóth Kálmán: Deák Ferencz halálára

Teljes, egész életedben
Nagy számoló voltál mindég:
Számitgattad az erőket,
Hogy eltaláld a hon üdvét.

Halálod is számitás volt,
Szoktattál rá soká minket
S szenvedtél: hogy midőn meghalsz,
Ne fájjon ugy gyermekidnek.

Életeddel jól számitál:
Megértük a szabadságot,
Haláloddal – feljajdulva
Egy zokogó nemzet mondja:
Nem sikerült számitásod.

Szenes Hanna: Harmónia

A természet csupa ellentét:
Nappali fény és éji sötét,
Kopár hegyek és virágos völgyek,
Piciny fűszálak, hatalmas tölgyek.
A komor észak és a dalos dél,
A tikkasztó nyár és a dermesztő tél.
A chaos, a rend,
A zaj és a csend,
A föld és az ég,
A kezdet és a vég.

És ellentmondás a történelem.
Egyéni érdek és honszerelem,
Viszálykodás és tömörülés,
Az Isten nevében emberölés,
Felszökő pálya és letört vonal,
Bonyolult cselszövés, szakadt fonal.
A szolga, az úr,
Az angol, a búr,
A tömlöc, az őr,
A béke, a tőr.

És mind csupa hegy-völgy és mind csupa véglet,
Az emberi lélek, az emberi élet.
Lobogó érzések, lehiggadt ész,
Feszülő tervek és remegő kéz.
A tett és a szó,
A rossz és a jó,
A csonka, az ép,
A rút és a szép.
S a számtalan végletnek egy az ura
Világot átfogó harmónia.

Budapest, 1937. október

Kosztolányi Dezső: Szent László jelenése

Viharra dördült az ég alja távol.
László morzsolta a szent olvasót,
aztán letette, s a vén bibliából
halkan, hivőn deákul olvasott.

Hálát adott, hogy jámborak a népek,
s kihalt az elhagyott pogány berek.
Szavára villám lobbant és setét lett,
az arca elsápadt s megreszketett.

És messze az ég kékes, ferde, kancsal
tüzét veté el a felhőn vadul,
úgy, mint midőn még háborgott Hadúr.

S vér-csapta szüggyel a fényködbe fent
a karcsu gím könnyezve megjelent,
halálra válva, lángoló aganccsal…

Reményik Sándor: Magyar miniatűr

Írok haza…
Ó, ezek az új magyar bélyegek!
Illesztgetem gondolattalanul
Egymás mellé, – s egyszer megdöbbenek:
Széchenyi és Kossuth
Néznek itt is merőn farkasszemet.
Örökkévalóság magyar egébe
Feltornyosult két óriási Hegy:
Ugye kibékültök e kis levélen?
Mert ez a levél…
Mert ez a levél haza – Cluj-ba – megy.

Budapest, 1933. február 27.

Jakab Ödön: A dévai várrom

Meredek hegyélen méláz Déva vára,
Bús egykedvűséggel tekint le a tájra;
Fekete falával gyászolja a setét
Multak történetét.

Tetőtlen falain tátong egy-egy ablak,
Melyekre vad füvek indái szaladnak
S utjába az arra huzó fuvalomnak,
Sűrű hálót fonnak.

Hanem azért bejár a szél ám szabadon,
Bár nem mulat soká a puszta udvaron,
Mert látva szebb idők egyre tünö nyomát:
Zokogva megy tovább.

Énekes madár sem rak falára fészket:
Azt is elriasztja onnan az enyészet.
De miért is rakna?… ilyen puszta helyen
Kinek énekeljen?

A visszhang is némán elaludt a várban,
Jobbat ugy sem tehet hosszu unalmában,
Mikor már szegénynek olyan nagyon régen
Nincs kivel beszéljen.

Még a vén idő is unja magát benne:
Lomhán nyujtózik a szétmálló kövekre,
S durva ecsetével a falakat sorra
Barnára mázolja.

Aztán ha megunta zordon müvészetét:
Kedvetlenül veti a falakra kezét,
S iminnen, amonnan egy-egy kődarabot
Haragosan ledob…

1879.