Réthy László: A régi és az uj Isten.

A hajdankorban, aranykorban
Göröghon szép szigetvilágát
A rózsaújjú szűzi hajnal,
Édes fuvalma lengte át.

A mezők virágdiszt öltöttek,
S a partra gyöngyöt szórt a hullám.
S mint pillangók a virágkelyhen:
Úgy szerettek, ifjú s a lány.

Csak álmodott az ember s mit sem
Sejtett, mi kétkedővé tenne,
Az ég s a tenger tükör volt és
Saját képmását látta benne.

Emberi hangon beszélt minden,
Virág, fény, árnyék, szélvész, tenger,
S az ég s föld bájos összhangjában
Gyermek és költő volt az ember.

Az Olymp’ magas ködös ormán
Zeüsz volt a fő-intéző, ki
Az istenek és istennőknek
Hívatását jelölte ki.

Magának tartva meg a kormányt,
S ha a világ romlásnak indúl:
Rettegjen a föld minden népe,
Villámai csapásitul.

S a kiklopszok (villámkovácsok),
A munkában karuk fesziték,
Hogyha dörögni akar Zéüsz,
Villám készlet legyen elég.

De uj kor jött s az Olympusról
Eltüntek mind az istenek:
Szétfoszlott a mesék világa,
Csak Zéüsz maradt meg, az Egy!

Keresztény Isten lett Zéüszből,
-Nem testi lény, de égi szellem,
De megtartotta a villámot
A bünrehajló ember ellen.

És térdre hull, minden jó lélek,
Ha zeng az ég s mennykő hull szerte,
Csak a fizikus mühelyében nincs meg
A Költészetnek ihlete.

Most olvasom, hogy Towbridge doktor,
Gőzbe villámszikrát pattintott,
S dörgést produkált műhelyében,
Zéüsz dolgába kapva ott.

S konstatálta, hogyha a villám,
A felhőt hévvel rázza fel:
Az hydrogén és oxygénre
Nagy dördülettel bomlik el.

Radnóti Miklós: Pogány köszöntő

Nézd! dércsipte fáink megőszült
fején ül most a szél és lengő
harangú tornyok között csak
megkondúlnak a jámbor imák!

Csorgó nyálával békés borjú
lépdel még szekerünk után, de
már nem kószál szárnyas szavakkal
szájunk körül halovány ámen!

Megmosakodtunk! tornyok között,
fákon pihenő szélben és most
megőszült fák közt csókokkal tarkán
pogány szemekkel kitavaszodtunk!

A testünket nézd! együtt fakad a
rüggyel drága hús és napbadobált
csókjaink után boldog torokkal
így, istentelenül fölsikoltunk!

1930. január 11.

Reményik Sándor: Pogány vers

Ó –
Az ember is, ha jó,
Ha csak egy cseppet jó,
Siet segíteni.
Szűk mellét, keskeny homlokát,
Ösztövér erejét,
Üveg gyanánt
Elpattanó vékony akaratát
Szembefeszíteni
A sorssal és halállal.
Az ember is, ha jó…
S az Isten, ó
Mindenható – –
Mindenható.
Mennyboltmellű és naphomlokzatú,
Hallatlan erejű,
Örök akaratú.
És jó.
Jó.
És nézi ezt.
A kínok tengerét.
Mindenütt, és a szomszédban is, itt.

És nem segít.
És nem segít.
Holott, mint mondják, eltörülheti
Egyetlenegy szemrebbenéssel
A kínok tengerét.
De nem teszi.
Mert minden, ami itt vigasztalan:
Dicsőségére van.
Dicsőségére van.
Ó, furcsa igaz Isten,
Aki kedvét
Önnön dicsőségében így leli.
S nekem, neked,
Minden így vergődőnek
Vigasz helyett
A rőt puszta-homokból felszökő
Zord, szikla-szürke talányt feleli,
Melytől a vér megalvad
S az árva szív még árvábban remeg:
“Az én gondolataim
Nem a tieitek.”

1933. május 3.

Sipos Domokos: Vágtat a halál

Az semmi, hogy én meghalok!
Csak ne tudnám, hogy fiam nyomában is kocog a Halál.
Fél szemmel olykor felé néz,
Úgyis tudja, hogy egyszer rátalál.
Gyermekem aranyhaja szikrázva csillog a napon,
Töretlen lába táncol a gyenge füvön,
A bogár neki hintázik a rezgő levelen,
Neki imbolyog az égen a hold aranytányérja,
A virágok neki bólintanak az utak mellett,
Az erdő mély zöldje neki integet.
Szemében csillogva tükrözik az egész világ,
Nem látja, hogy messzi-messzi már üget felé a Halál
S dárdája hegye az ég partjára vág.
Erős szép férfi lesz az én édes fiam!
Nem veri ide-oda vaksors, mint engemet.
Látom már, hogy tornyosítja tetté álmaim,
Hallom, hogy harsog belőle sok megrekedt dalom,
Jóságát érzem bús szívemben, mint Föld a Nap melegét.
Tudom, hogy az élet csúcsain vezet az útja
S vállán ragyog a legnagyobb vagyon: egy igaz
koponya.
Most felkiáltok hozzá a múltból a magasba:
Édes fiam, csak hátra ne! Csak hátra ne nézz!
Bús szívem szörnyű pert kezd az Istennel érted.
Én összetörök minden orgonát,
Nekem ne búgjon boldog feltámadást!
Forgácsát felhajítom az égbe:
Itt van, Isten! Ennyit ér vigasztalásod!
Érezd te is a kínt, mi engem megfagyaszt:
Mikor látom, hogy egyetlen, egyszülött fiam nyomában
Nekieresztett kantárszárral vágtat a Halál.

Ady Endre: Pap vagyok én

Igéim bővek, zengők, nagyok:
Papoknak ivadéka vagyok.

Kálvin szirt-lelke játszott velem
S a szép hazugság lett kenyerem.

Korcs hegyi-beszéd minden dalom
S a hitem: egy pogány hatalom.

Jószágom, pénzem nincsen nekem
S mégis a Pénzt, a Pénzt hirdetem.

S egyszer, életem csúnya fokán,
Pap akartam lenni Kalocsán.

Rómához állott, kicsi hija,
Prédikátorék pogány fia.

Óh, hazugságnak örök tora:
Pap vagyok én, léha cimbora.

Pogány rímek, muzsikák között
Szomjazok valami örököt.

Pokollal lelkem alig rokon,
Mennyet várok nagy mámorokon.

Álmom az Ige, az Üdv, az Út:
Be hazug élet, óh, be hazug.