Hidján volt egy baglya,
Hosszu lábu gólya
Reá fészket rakott;
Négy kis fia volt ott.
Midőn megéhültek,
Mert még nem repültek,
S nem volt nekik szárnyok:
Elrepült jó anyjok,
Enni nekik hordott,
Békákat, ha kapott,
Kigyót és kukaczot,
Nekik jó falatot.
Midőn szárnyára kelt,
Mindig igy kelepeit:
“Csak szót fogadjatok,
Fészken maradjatok;
Le ne is nézzetek,
Hogy ki ne essetek.”
Egykor eltávozott,
Soká elmaradott.
A kis gólyák sirtak,
Éhesek is voltak
S elunták magokat,
Mint várták anyjokat.
Az egyik rosszabb volt;
A többihez igy szólt:
“Ha mi megpróbálnánk,
Tán repülni tudnánk”,
És kidugta lábát,
Hogy igy tenne próbát.
Kérték a többiek,
Hogy maradna veszteg;
De ő kinevette,
S fejét is kitette;
De, jaj! már elszédült,
S a baglyáról ledült.
Anyjok haza repül
S kiált már messzirül:
“Kelep, kelep; jertek,
Jó falatot nyertek;
A ki jó volt, kap jót,
Hoztam hosszu kigyót.”
Most a fészekre száll,
Három fia ott áll.
Aggódva elnézi
Őket s igy kérdezi:
“Öcsétek hová lett?”
De most földre nézett,
Ott meglátta fiát,
Mely kitörte nyakát.
Szegényt most siratta;
Keserün jajgatta:
“Mért szót nem fogadtál,
Fészken nem maradtál?
Hisz szeret anyátok,
A mint láthatjátok;
Ő legjobb szeretné,
Bár mindig tehetné,
Hogy vigan lennétek
S folyvást örülnétek.
De ő tudja, mi árt,
És mi tesz nektek kárt,
Azt nem engedheti,
Mert fiát szereti.”
* * *
Jó gyerek szót fogad:
Mert a mi nem szabad,
Bár tetszik előre,
Mindig fáj végtére.
