A felhők alacsonyan szállnak.
Házikónk ablakán szél lengeti
a függönyt, ócska könyvek
lapját hűvösen zizegteti.
Jó hűvös ruhákat veszünk fel,
tisztákat és fehéreket.
A malomárok csobogja, locsogja
a tiszta szívek dalát.
Október, csöndes szerelem,
halavány tájkép, rövid emberélet:
Mikor fogok rólatok
halhatatlan igéket mondani?
1929. szeptember 26.
Amerre én megyek
lángot vetnek a hazugság-erdők,
bennégnek a kifacsart gondolatok,
a maszkok lehullanak.
Néhány gitár és hegedű vijjog
nagyon messziről:
emlékek, emlékek, emlékek,
nem komolyak, nem fájnak.
Kiönt medréből a köd,
elnyeli a sugarakat,
elönti a tornyokat,
templomok, házak nincsenek,
az anyám sem mosolyog,
keringő, szédült zuhanás
van a szívem helyén.
S a tetőn, bolondságok fölött
két kitárt kart mereszt
egy hívogató, fekete,
borzalmas kereszt.
boldogan ring a szálerdő képe.
Lopózva bujok ezer kusza bozóton át
és mikor rápillantok a tó opálos tükrére,
megrettenve látom:
Ime, nem vagyok egyedül,
s a Szépség tartja jobb kezemet.
Király lovagja.
Fegyverem
szelíd, szomorú, tiszta nézés,
mellyel az éjt is megverem.
Páncélsisakos talizmánom:
valaki hamvas, szűzi csókja,
mely itt kacag homlokomon
és a számon –
Vagyonom: ének, holdsugár,
mely elhullámzik messze, messze!
És mellemen egy őszi virág
a Becsületrend Nagykeresztje.
Szatmár, 1926. március 25.
Jönnek langyos, izgató szelek.
És jönnek lila alkonyatok
és fojtott szavak.
És jönnek bodros, fehér fellegek.
Habos felhő-ágyakon
álmodnak szűz, tejarcú lányok
s régi-régi mosolyaim egén
suhannak messzire.
Pici fájdalmak vibrálnak a szélben.
S míg görnyedten imádkozom a kertben
és bong az estharang, –
lassanként ravatal lesz az ég.
Valamikor réges-régen,
Virágbontó tavasszal
Tele volt az ég tündöklő
Csillaggal.
Valamikor réges-régen,
Ha felnéztem reája
Felhevített szívem forró
Imája.
Valamikor… de most ősz van
Komor felhők az égen
S nem tudok úgy imádkozni
Mint régen.
Aranyom is van néha-néha
meg sziporkázó tűz-gyémántom
s kincseskamrák pántos zárát
verő fejszével sohse bántom.
Csókot is kapok néha-néha,
Mámoros, áldó viadallal –
enyém az éj, a csillagtenger
s a rámkacagó, piros hajnal.
Mikor akarom: rózsás arcom,
mikor akarom: néma halvány –
ezer könyvem van, komoly képű,
mély bölcsességgel minden lapján.
S elgondolkozom mégis, mégis:
álmaimon ma élet törtet –
s aztán énekkel, könnyel, jajjal
megsiratom a meséskönyvet!
1924. október 30.
Gyertyád mind komorabban ég. A falról
megnőtt árnyalakok válnak le némán:
gyásznehéz, gomolyos, fülledt sötéttel
állják körbe virágfűzéres ágyad.
Szurtos éjfeketére markolásszák
szívedet. S mialatt zihálva, mélyen
lélegzel, sima arcodon zizegve
vésni kezdenek a parányi vésők.
Tollam zenéje halk, kaparó nesz:
az első bús, de vigasztaló lesz, –
Édesanyámnak írom.
A másik ugrál, egekig szárnyal,
tele lesz színnel, napsugárral, –
ezt Valakinek írom.
Harmadik dalom – örök-bús eset! –
jajos lesz, vad lesz, kétségbeesett…
Ezt önmagamnak írom.
1924. augusztus 14.
Szellemek, őszi szelek, sóhajok,
elköltözött testvérek, boldog árnyak!
Üljetek ma ti halottak-napját,
gyászünnepet értünk.
Országotoknak nincsenek határai,
nincsenek dimenziói, fájdalmai se;
mi vagyunk egyetlen rossz érzésetek,
mi balga gyászolók.
Zúgjatok ma ti halotti zsoltárt,
kéményeinket szélvihar döntse le,
holtak, testvérek, sírjatok értünk
hideg esőt!
Gyújtsatok lidérclángot házaink fölé,
melyek a mi novemberi sírjaink.
Itt várjuk fekete, nyirkos életünkből
a feltámadást.
1930.
