Láttátok-e már a holtak vonatját?
Az éji rónán nesztelen suhan,
vas-házait halállovak vonatják,
lámpáiban lidérctűz ég busan.
Előtte a kietlen puszta hallgat.
az éj ijedve, sírva fölriad,
kísértetképpen tűnnek el a falvak,
s az ismeretlen, mennydörgő hidak.
Egyetlenegyszer látod, sose máskor,
avarzugáskor, varjukárogáskor
halált sivítva, rémülten zörög.
Hasítja a párás, lila ködöt,
bámulsz utána, amint elhalad,
s egyszer megáll az ablakod alatt.
Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál,
álarcodat magadra szoritod,
s nem tudja senki, hogy voltál titok,
hogy voltál nékem ismeretlen oltár.
Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,
élő titok egy még nagyobb titokba.
Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,
napos, ártatlan, fáradt, graciőz,
kis fákkal és kis bárányfellegekkel
és végtelen és bús, akár a tenger,
és megkuszálja hullámos hajad,
szemed alá rak szarkalábakat.
S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,
ijedve kérded: micsoda zenél?
És este búgni, bőgni fog a kályha
és künn az utcán fújni fog a szél.
Te sírva szólitod a Véghetetlent,
s felelni fog a föld és a göröngy.
Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng,
és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.
1912
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: “ébredj a valóra”.
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj ötven éve – lelkem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.
Én úgy szeretlek.
A cigarettához
és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
Az én szemem most már sohase álmos –
és hallgatom a szíved zajait.
Fölrezzenek még minden kocsi-neszre,
mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
Párnák között, arcodhoz epedezve,
te vagy az éjjel asztalán a bor.
Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett,
és nem igazat tesz, aki örül,
de szöges-örvül, vezeklő-övül
magam köré kötöm keserü tested.
Te légy nekem a diadalmi ének,
hogy dárda és csók a sziven talált.
Akarlak, mint egy hősi-hősi véget,
s akarlak, mint az élet a halált.
Hisz szívem túlvilági jeleket les,
a lehetetlent és halált szeretné,
s szemem, mint bandzsal középkori szenté,
ki őrült és az Istenbe szerelmes.
1912
Ha majd a sok hazugság véget ér!
s te megszeretsz szilaj szerelmemér’,
ha nem lesz szíved már, hogy megtagadj
s pirosra gyullad arcodon a fagy
s forró tüzes vér-rózsa nyíl reája;
aranyhajad fojtó Niagarája
elönti sápadt főm s fejem felett
örök tavaszt ragyog rám két szemed
és átfog két kar, perzselő, fehér…
Ha majd a sok hazugság véget ér!
Ma téli pompafényben felkelétek,
aranysugárotok a hóra hull,
hadd nézem a fényt, oly rövid az élet!
Holnapra már tán ott leszek alul,
s ti így ragyogtok épp a téli esten,
nem tudva rólam, öntudatlanul.
Nyom nélkül itt mért kell mélységbe esnem,
mért rontja szét a sorsveszély a jót,
mért nem marad fenn eltünő nevem sem,
ha egykoron a sírba roskadok -??
Feleljetek, hatalmas csillagok!
1908
Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, igéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.
1928
Ez a vers szerepel a 19 legszebb szerelmes magyar vers című gyűjteményünkben is.
A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány,
és rámtekint és nézdeli magát,
és fésüli hosszú, hosszú haját.
Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd,
és bontja, oldja tornyos fürtjeit,
és oldja, bontja – percre perc enyész –
és újra kezdi mindig. Sose kész.
És oldja álmom, bontja gondomat,
álomtalan partokra hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
hosszú haját nevetve fésüli.
Csak hallgatom álomban, éberen,
hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most újra kezdi. Végtelen haja
oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.
1912
Megszoktalak, akár a levegőt,
bármerre nézek, mindenütt te vagy,
szekrényem alján, a fiókjaimban,
az agyvelőmben, és nem veszlek észre.
De múltkor este, amikor bejöttél
szobámba, s mondtál valamit nekem,
sok év után egyszerre ráocsudtam,
hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
ámulva néztelek. Szemem lehunytam.
Ezt hajtogattam csöndesen magamban:
“Megszoktam őt, akár a levegőt,
Ő adja nékem a lélegzetet.”
És sokszor megfogom a kezedet,
akárcsak egy idegenét,
és sokszor a szemedbe meredek,
és a szemed egy kút, hideg, setét.
És mély.
És sokszor látlak ágyadon,
ha átkarol a fájdalom,
s mégis márványhideg az arcom,
s mikor te alszol, én nem alszom.
És sokszor átölellek csöndesen,
szívdobbanásaid búsan lesem,
és míg a tündérek körüldalolnak,
én megsiratlak, mint egy rég-halottat.
Kezembe veszem kis gyerekcipődet,
játékaid, poros emlékeid,
és kérdelek, nem integetsz nekik?
Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek
és elrabolják sűrű hajadat,
és gőgösen előrehajtanak?
Sokszor meg mintha koporsó szoritna,
hűvös szemfedő takar el
és jól tudom, ez az a fej,
amelyre rájő a halotti sipka.
És mégis itt vagy. Most szólok veled,
fogom kezedet és olyan meleg.
Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre
lerogysz a ravatal vak szőnyegére,
és csak heversz, szomorú-halovány,
az éjszaka fekete vánkosán?
Ó hogy lehet, ó hogy lehet,
hogy egyszer lehunyod a szemedet
s örökre úgy maradsz?
Nem értelek.
