Oláh Gábor versei

Oláh Gábor: Apácai Csere János, hej!

Apácai Csere János, hej!
Magyarország rossz, csalános hely;
Összetépi a testünket, a lelkünket, mert
Magyarország nem virágos kert.

Én is jártam, én is szálltam ott,
Hol az élet szárnya lobogott;
Visszajöttem, le is hulltam, el is égtem már,
Bús vándormadár.

Nincs Alettám, szőke, kékszemű,
Sírig, még a síron túl is hű;
Csak árnyékom szalad velem egy életen át,
A szerelem soha meg se lát.

Gondolatom, bátor, van egy pár,
Azt se nagyon kürtölgetem már.
Ostobaság nagy meredek tornya fenyeget,
Onnan lépem átal az eget.

Vagy onnan zuhanok porba még,
Ha majd alattam a máglya ég,
Mely lánggá lobbantva viszi lelkem oda, hol
Az örök szépségek angyala dalol.

Távol, magas tornyok peremén
Csalogatva lángol a remény,
De csak itthon égünk porrá. Értem az se kár;
Előttem egy ősöm győzve jár.

Oláh Gábor: Ha majd elesek

A hamuszínű téli egen szomorún
Fekete varjak csapata száll,
Csapata száll…
Ködös agyamban sötét gondolatok
Szárnya suhog… Most jön a halál,
Jön a halál.

Én fáradt harcosa az életnek,
Csorbúlt paizsom csatára verem,
Csatára verem.
S ámúlva riadok, mily nagy csoda ez:
Húsomba benőtt rozsdás fegyverem,
Rozsdás fegyverem.

Jőjj hát viadalra, sötét hatalom,
Szomorú magam: csonka csatabárd,
Csorbúlt csatabárd.
Ha suhint egyet, – még én akarom
Nem másnak árt, csak magának árt,
Csak magának árt.

Úgy űlj diadalmat leomolt poromon,
Mint régi lovagok egymás felett,
Bajtárs felett:
Takarj be palásttal, fordítsd kelet felé
Sápadt, sebesűlt, bús fejemet,
Bús fejemet.

Oláh Gábor: Anyám, hazám

Boruljon össze minden alkonyatkor,
Hallgassunk, sírjunk hosszan, óh anyám,
Hazánk és életünk bús alkonyán.

Megtört szemednek tompa tükörében
Másik anyámnak sorsát keresem:
Föltámadásnak ott sincs híre sem.

Így fáj, így vénül, így hal el lassanként
A nagy lombú fa, mely hajnal szakán
Csókját vagy virágát hullatta rám.

Így ül az idők téli hűs ködében
Elaggott özvegyként a másik Asszony,
Kinek most álmát tört szívvel virrasztom.

Anyám, hazám, két szívvel kell siratnom
Egy sorsotokat, mely ily fájdalomra:
Kevés egy szívnek könnye, gyásza, gondja.

Oláh Gábor: Nem egy huron pendülünk

Nem egy húron pendülünk, uraim, nem!
Hogy’ üljek egy asztalhoz véletek,
Kik azt sem tudjátok, hogy árva népem
Milyen nyomorult és milyen beteg.

Én láttam a magyart rongy szalmaágyon,
A rideg ég takarta, mint kopott
Daróc a koldust. Rágta tompa botját,
És ma megette a köd-holnapot.

Láttam kutyákat habos selyem ágyon,
Kövérük tortán, húson nőve nőtt.
S ott szülte gyermekét a puszta földön
Vajúdó asszony, az isten előtt.

A baj közel, az isten messze, messze…
Várjuk, de soha nem találkozunk.
Kimart eb a magyar, még csontra se kap,
Bendőnk elapad, kihull a fogunk.

Nem, uraim, nem egy hajóban úszunk!
Bennem fajtám minden atomja fáj.
Vadít az ősi kaszt – ember az ember!
De gyilkol a rend és öl a szabály.

Oláh Gábor: Ülök magamban

Kis hajlékomban üldögélek,
Szakállam a küszöbre nő.
Ott ballag el ablakom alatt
S be-bekiált a vén Idő.

Ott suhan el ablakom alatt
Árnyékká vált fiatalságom.
Egyszerre halk szelek zendülnek,
Virágok bomlanak a fákon.

Én nem tudom, miért zokogok úgy,
Hogy a szívem is megremeg.
Én nem tudom, mért állanak meg
S mért néznek úgy az emberek?

Oláh Gábor: Egyedül maradtam magammal

Nem téptem magamat szét.
Hiába, így maradtam:
Egyszer egyetlen egynek,
Virágtalan, fiatlan.
A bánatok osztója
Nem osztott darabokká,
Az örömök szorzója
Nem szorzott büszke sokká.
Hajnali csillagomnak
Alkonycsillag a párja;
Mit kezdtem, befejezem
Magam, nem is sokára.
Pici kis kölykök híján
Csak könyveket faragtam,
Most gondolatok szárnyán
Fut az idő alattam.
Kék virágszemek helyett
Sötét betűkbe nézek,
Hideg lapok fogadnak,
Nem szívdobogó fészkek.
Sok csacska száj beszédes
Csengője nem csilingel,
Unalmat unva némán
Veszekszem rímeimmel.

Oláh Gábor: A szerencse hajója

A sárga parton, melyet az Élet-tenger árja
Görög be halk morajjal: állok, felajzott szívvel,
Állok, egy messze bolygó fényes hajóra várva;
Mig a nap mindent tarka japáni díszbe színel.
Tarkán merülnek föl s le lelkemben a remények,
Mint páros aranyvedrek sötét kút mély vizébe;
E fekete baj-árban talajt óh mikor érek?
Behúllt sok drágaságom mikor kerűl napfényre?

Lebbentsd föl, távol, szörnyü ködfüggönyöd előttem:
Hadd lássam, hol vitorláz szerencsém kis hajója?
A tenger kincs, mit éhes vágyam irigy időkben
Rá álmodott: nem húllt még vad örvényekbe róla?
Hoz-é gyémántos csattot, hogy övezzem szeliden
Bánatom derekára, mosolyt csaló reménnyel
S a diadém, amellyel tört szívem ékesítem:
Ragyog-e véren-gyászon átalsugárzó fénnyel?

Hoz-é sok sárga selymet örömöm bölcsejére
Baldachin-boltozatnak? Vagy gyászlepelt: halottan
Sem békés napjaimra? Vagy tamarint, kövére
Burjánzó ős telkemnek, hogy lombok közt aludjam?
Hoz-é csodás madarat: délszigetek buján nőtt
Ligeteiből, hogy majd szállongó zeneképen
Röpdösse be szobámat? Hoz-é majd halovány nőt,
Egy idegen virágot, hogy elégjek ölében?

Ott jár az ősvizeken eltévedt boldogságom.
Óh hajtsátok e tájra, jó áramok! Viharban,
Verőfényben, vak éjben, kétségben, várva várom,
Szememre fátyol hullt már, szótól kiszáradt ajkam
Nem kűld elébe dallal vidám köszöntő hurrát.
Az elfáradt reménynek vagyok vezeklő szobra;
De lángol majd ez a szem, ha kürtök jöttét fújják
Hajómnak, s riadót ver alvó őr-szivem dobja.

…hajók a kikötőben! Fehér vitorlaszárnyak
Lankadva lehajolnak; idegen fuvalom lágy
Keze fodroz még rajtok: az emberek kiszállnak,
Zsebök üres, szemökben könnyé fáradt a honvágy.
Futok… s ezer kérdésnek csapatát rábocsátom
A bronzarcú hajósra: az én hajóm, óh, hol van?
Szánva néz rám… kezével átlegyint a határon,
S keresztet rajzol némán, lehajolva, a porban.

Oláh Gábor: Két szürke lófej

Két szürke lófej néz be gyakran
Álmaim fátyolablakán,
Két bamba rémség… s közte roppant
Hóhérolóm, apám. Apám.

Arcom a párnákba szorítom,
Kezemmel zárom két szemem.
Hiába. Rám néz hat tőrdöfés,
Rémségesen, rémségesen.

Ajtómra, ablakomra függönyt!
Ne bántsatok! Ne még, ne még!
De múlt időm feljáró gyásza
Szívemig szúrja hat szemét.

Nyihog a két szürke. Halottas
Kámzsából néznek most reám.
Fölöttük gyásszal vont bakon ül
Szörnyű kocsisuk. Az apám.

Oláh Gábor: Ülök a dombom

A dombon ülök, mint a gomb a bazilika gömbjén.
Csakugyan, száll is hozzám fel ködökbe szövött tömjén,
A dárdahegyű füvek és sárgaruhás virágok
Imádság-sóhaja hozzám fűszerszámként szivárog.
A barna porban sok vörösfrakkos bogár ma nászban
Párjához kapcsolódva húz, szánkázik zabolátlan;
Mint pici kis lokomotív, fordítva húzza hozzá
Szerelembe csatolt nejét; soha szét nem bogozná
Édes kettősségük csodás viszonyát; menve mennek
Fű-dsungelén, vakond-túrás hegyén a rengetegnek.
Hangya-karaván mozgó kis sötét vonalja hídal
Az úton át, nagy gömböket görgetve s szinte kínnal
Törtetve át kavicshegyen, falomb-avar veszélyes
Lomhalmazán; tapogató csápjuk kutatva kérdez.
Fölöttük, mint az ellenség bombadobáló gépje,
Szitakötő-monoplán zúg, pókhálókat letépve,
Mint kinn a véres harcmezőn, ha drótsövénybe gázol
Méregbe robbant vas halál, s utána lomha fátyol
Füstköd lobog. Fűszönyegen aranytallért ki hint szét?
Nem is hinnéd: az égi Nap dobálja porba kincsét.
Meg-megragyog ingó tava a szórt arany mezőknek,
Hova hullnak, a füvek is aranyba szegve nőnek.
Határtalan rémek gyanánt fák bujnak el az égbe,
Lomb-oszlopukra ráborul az égbolt síma kékje.
Valami nagy szél lengeti, s úgy reng, mint reng a tenger
Sok szárnyas lény hajózza fenn, repülőgépes ember.
Ott messze, messze kéksötét barlang a lomb odúja,
Ott álomdallal ringató sípját valaki fujja,
Ott régi szép regéket mond az erdő remetéje,
És fűnek, fának súgja, hogy aztán tovább beszélje.
Arany mezők, smaragd mezők Amerikája zöldel,
Beszél a szél a mennybe rég szerelmes buksi földdel,
Levelét is diktálja tán, hadd vigye légi posta,
Írógépjén harkály-segéd kopogja, csak kopogja.
Villantja itt-ott tükörét bujósdi nap sugára,
Mint pici kém-reflektorát, az ellenség hadára.
Parányi rémek felütik fejüket rá – s lehunynak,
Lappanve füle árnyán egy meghökkent tapsi nyúlnak.
Ott lenn, alattam, forr a lét, míg ülök fenn e dombon,
Mint Öreg Isten a hegyek tetőjén. Kis dorombom
Mélán pengetve, rímeket csenditek össze halkan –
S valami láthatatlan száj bársonyát érzi ajkam.

Oláh Gábor: Gábor, ne légy bolond!

Gábor, ne légy bolond. Hisz érted is halt
Kereszthalált megváltó Jézusunk.
Félember csak a férfi asszony nélkül,
S addig-meddig: csak asszonyért bukunk.
Gábor, ne légy bolond.

Szép a magányos hetykeség – vasárnap;
De jönnek a fakó hétköznapok,
A hoppra kopp, a nem bánomra bánom,
Kabátunk feslett, a szemünk kopog.
Gábor, ne légy bolond.

Nem lesz mindig az édes anyánk gondja
Fejünk felett őriző angyalunk.
Egyszer megárvul a világ körültünk,
És kisebbek leszünk, mint bánatunk.
Gábor, ne légy bolond.

Bezörgetnek a nem szeretem órák,
Vállunkra szállanak a holló gondok.
Be jó volna, ha két puha fehér kar
Elűzné lelkűnkről a barna gondot.
Gábor, ne légy bolond.

Sivatag estéken piros mosolygás,
Zengő kacaj hangtalan napokon,
Irigy időkben önzetlen szerelmek,
Nagy botlásoktól édes tilalom…
Gábor, ne légy bolond.

Angyalfejektől koszorús karácsony,
Hancúrozó, harsány gyermekcsapat.
Szomorú egység: vidám sokasággá
Miért ne váltanád te is magad?
Gábor, ne légy bolond.

Lehull az idők rózsaszín virága,
Mit ér a leveletlen, puszta ág?
Mit ér ezeregy költemény, ha elfut
Az ezeregynél drágább ifjúság!
Gábor, ne légy bolond.