Ölvedi László versei

Ölvedi László: Elnézem a Göncölszekerét

Elnézem a Göncölszekerét;
Lámpásai pislán lobognak
Kék mesgyéjén a csillagoknak.

Mámoros csönd árad szerteszét,
Halkan pöng a tücsökmuzsika;
Szinte kiált a némaság.

Néha mordul, néha hallik a
Kertek alján kutyaugatás,
Ha zörrenve csikorog az ág.

És a pusztán jár az álmodás,
Hinti szerte bűvös mákonyát…
De jó annak, aki még hiszi,
Hogy az álom igazat igér;
Üdvnek tartja a hit mámorát,
Mely mint a táltos, ragadja, viszi…

És mikorra csillagokig ér,
– Csillámlik az ezüstszürke por –
Döbbenve néz, sok büszke álma
Piros tüzű, sebes meteor,
Mely lobban – s lehull az éjszakába.

Ölvedi László: Egy nyári este

Várva-várom, egy nyári este
Kibomlik majd fekete szárnyam.
Kacér álmok hószinű teste
– Bontott hajú, csókos ajku lány –
Kisér folyton, kacag utánam.

Forró lehét arcomon érzem,
Tüzes kapocs remegő karja.
Ami perzsel égő szemében,
Az a sorsom vörös visszfénye,
Árboctörő sötét viharja.

Most már többé nincsen megállás.
Tüz, dal, szerelem – forr a láva,
Lehunyt szemem a csóktól párás,
Megnyitom a zsilipet s tenger
Zuhog a csendes nyáréjszakába.

Álomselyem zászlóm lengeti
Egy messzisodort régi szálfa;
Halálosan, büszkén zengeti
Az utolsó győztes indulót
Szivem: ez a vérpiros hárfa.

Ölvedi László: Dal egy virághoz

Előveszlek hervadt kis virág.
Beszélgessünk, nincs aki lesne,
Ki ne tekints: tél van odakint,
Havas szűrben hallgat az este,
Mint egy lomha, vén éjjeli őr.

Előveszlek hervadt kis virág.
A toronyóra zsong, álomraint
S a hegyek megől
Fehér álarcban jön a holdvilág.

Előveszlek hervadt kis virág.
Gonosz voltam, bevallom látod
S te kis virág, te vagy csak áldott.
Kincseimet szedtem, vettem, adtam,
S végin koldus — mégis én maradtam.
Mért van ez igy kicsi virág,
Miattad? — miattam?

Miért jöttél, minek is, minek;
Rádtiporni miért nem birok?
Titok ez titok…
Kis virágom, ne mondd senkinek.

Vihar cibált, vert a jégverés.
Annak örültem,
Ha kaján arcok ezre körültem
Izzott; kellett a harc, a győztes – és
Most látom, mindez, mindez, oly kevés.
Tudod kis virág, mért hevültem?

Te hullottál balog utamra,
Meteor vagy, tán örök napom?
Egyik se, vagy mindkettő talán…
Még nem tudhatom.

Könnyes virág, hallgass szavamra.
Hozzád szólok csendes éjszakán.
Ma nekem kell őrhelyen állnom
Alvók helyett, gyöngék helyett.
Isten veled, Isten veled
Kis virág, ma te lész az álmom.

Ölvedi László: A régi glória

Azt mondod: kevély homlokomról
Lekopott a régi glória…
Én fontam azt, mert bennem élt
Az álomkirály szunnyadó fia.

Szavai fülembe zúgtanak
Lidérces éjen, bíbor hajnalon.
Hívott; én mentem deres őszön át
És zengett hosszan körül a vadon.

Elbotoltam nem egyszer, százszor
És megálltam bús könnybe fultan.
Ámde ajkam összeszoritám
És a porba sohase hulltam.

Tornyosuló magamban hittem,
Átgázoltam mocsáron, éren.
Pedig erőt a földbül szíttam
Élő, piros anyagyökéren.

Mindent akartam, ami dallam,
Égbetörő, szép, ami drága.
Lehettem gonosz, kegyetlen, önző,
De sohse voltam lápvirága.

Akartam mindent, ami napfény,
Bozót helyén virágos kertet…
Olyan orkán nem terem hamar,
Amely engem többé leverhet.

Őspogányul bálványt emeltem,
Bár rengett a vén föld alattam;
Izma szikra: hitemből vertem.
Imádtam, mert magam faragtam.

És az uton nyomokat ha látsz,
Piros vér az, szivemnek vére.
Holtfehéren, csendben, győztesen
Csorgatom az Oltár kövére.

Mondhatod, hogy glóriám fakult
És dísztelen immár homlokom…
Harcban szerzém, csak ott veszthetem.
Ámde addig büszkén hordozom.

Ölvedi László: Májusi zsoltár

Orgonás, zengő május
Lombos erdejét járom
És harangozok halkan
A nyíld gyöngyvirágon.

Ropogva bomlik minden
Dohos, vak, ósdi börtön;
Zsoltáros, fürge kedvvel
Ma Máriát köszöntöm.

Asszonya mindén búnak,
Derűnek, dalnak, szépnek,
Homlokodon ma titkos,
Tüzes rovások égnek.

Igéidnek illatát.
Mohón magamba szívom.
Ami dalom kihajtott,
Mind, mind neked szakítom.

Régesrég én is Voltam
Nagyálmu balga gyermek;
Férfi lettem – s azóta
Zúgó viharok vernek.

Jó sorsban megtagadnám
Fátyolát tán a Szűznek;
És hozzád térek mégis,
A harcok visszaűznek.

Orgonás, zengő május
Lombos erdejét járom;
Lelkedet érzem égni
Ma minden gyöngyvirágon.

Ölvedi László: Palika

Ódon szekrényből, szegény szivembül
Fonnyadt rózsát veszek ím elő.
A multak méla minétje zendül,
Régi, régi alkony árnyakép
Felpattan egy szürke szemfedő
És előttem áll egy drága kép.
Szép arca sápadt s mégis oly vidám:
Kedves, kedves, kedves Palikám.

A vén szőllőben, emlékszel-e még,
Hogyan játszott két bohó gyerek?
Szép nyári nap volt, felhőtlen az ég,
Árkon-bokron futottunk, usdi!
Hullottak a rút bogáncsfejek,
Fakard vágott, állt a háborusdi…
Huszár voltam s te a kapitány,
Kedves, kedves, kedves Palikám.

Pár év s a gyerek komoly nagy diák,
Caesart, Nepost vagy Toldit magol.
Ha lombosodnak már a kerti fák,
Első csókot csattant a tavasz;
Szent ifjúság, áldott, balga kor,
Forró tüzed ihletése az.
Elmerengünk balzsam illatán,
Kedves, kedves, kedves Palikám.

És egy napon riadt a trombita,
Zászló lebbent, indult a század.
Jött az Isonzó, Dnyeszter és Stripa,
Ezüst csillan ifju melleden.
Néha könnyem kis lapot áztat,
Minden sora büszkeség nekem.
Lelked élt a győztes pántlikán,
Kedves, kedves, kedves Palikám.

S a harc – igen, a harc az elveszett…
Visszajöttél ismét közibénk.
Hordoztunk együtt vértelen sebet,
Magyar mécsek olaja voltunk,
Gyujtózsinór sorsa lőn miénk:
Szikrát vetünk, sohasem oltunk…
Verd az acélt, mégsem hajlik ám,
Hitted bizton kedves Palikám.

Forró, dalos nyár deres őszre vált,
Nagy kérdőjel a néma sirgödör.
Bebarangolom a hervadt határt,
Négyen vagyunk már csak öt helyett…
Száraz avarba metsző szál söpör;
Messze mentél – készitni helyet.
Hozzád szállok halk álomparipán,
Kedves, kedves, kedves Palikám.

Ölvedi László: Születésnapomra

Tizenkilenc év, surranó, bohó.
Mit se jelent, más számára tán.
Nekem: vágyaim hajrás szelleme,
Büszke zászló csattogó csatán.

Nem is oly régén, virágos réten
Gyerekésszel lepkét kergeték;
Remeg a hangom, be visszasírom;
Hová tüntök bűbájos mesék?

Ha megkondult az alkonyi Ave,
Kipirult arccal kerültem haza.
A pitvarajtón csókkal várt anyám.
Álmomban huszár voltam éjszaka.

Sárkányt röpítni kacagó kedvoel
Felhők közé, mért is nem tudok?
Zsinege pattan, viszi a szellő —
Bolond fővel utána futok.

Jöttek borongó, naptalan napok,
Hunyt szememen szakadt a hályog.
Játékos kedvem sutba vetettem,
Harcos harcok előtök állok.

Gyerek vagyok még s már férfi lettem,
Hajam barna, deres a lelkem.
De pernye alján benne tüz lobog,
Egyre szítni el nem felejtem.

Arannyal hímzém álmaim selymét,
Akartam lenni páncélos lovag;
Ábrándos büszke hős, ki halni tud —
S szeretni is, mint jó ’de-Bergerac.

Hiába víttam, másnak daloltam
Gascognei legény Kárpátok alján.
Foszlott a mentém, csizmám is éhes,
Félre rongyos! de sokszor haliám.

Kopott kobzon megpenditem mégis
Makacsul a maradék tüzet.
Sziporkát szórva sír a zsarátnok,
Benne lángol hit és becsület.

Ma újra pajkos kisgyerek vagyok,
Anyám csókjától nedves homlokom.
Jöhettek évek, új erőt lelek,
Ha ezt a csókot visszaálmodom.

Ölvedi László: Megint Petőfi

Berlini Bábel zsivajába
Besüvöltött a hangod.
Hallgattunk, mint vasárnap reggel
Pusztában a zengő harangot.

Ging – galang… ma hívó szavadra
Virágosan templomba jöttünk.
Nagy lobbanások örök magyarja
Égő szemmel, némán köszöntünk.

És egy percre remegő csendben
Messzi pusztává tágult a város.
Földerengett bohón a multból
Szülői ház, rét, lomb, akácos…

Zúgva sikolt az “Egy gondolat…”
Csaták füstje, bibor véreső,
Szárnyaszegett száz magyar álom,
Könnybe, búba, gyásztóba vesző.

A kalapált német lelkeken
Átsuhant a tarka délibáb,
S vágtattak a képzelet rónán
Aranyszőrű táltos paripák.

Idegenek hullattak eléd
Sok kései piros virágot.
Hazátlanok kincsét adom én:
A dacos, szép szomoruságot.

Ölvedi László: A Havel partján

Havel partján, halk délutánon
Megállott a malomvitorla.
Köröskörül kék az ég,
Csókos ajakkal rám hajol ma
Havel partján, halk délutánon.

És azt kérdi: Mit akarsz itten
Idegen nép szomorú fia?
Lásd, hideg a napsugár,
Fénye sötét martirglória.
Szegény fiú, mit akarsz itten?

Tipró napok vad iramában
Mi voltunk az ostorhegyesek.
Szakadt a hám, tört a rúd…
Bűvös gyógyírt, hitet keresek
Csöndes napok bús iramában.

Hullám, dal, lomb, cserésznyevirág
Mind, mind ütem az én szivemben,
Végzetes szép muzsika,
Új vér gyanánt pirosan cseppen
Hullám, dal, lomb, cseresznyevirág.

Ezt akarom a Havel-parton,
Hol nótásak most a ligetek:
Egy-egy foszlányt, dalt, hitet,
Valamit tán haza vihetek.
Ezt akarom a Havel-parton.

Werder, 1923.

Ölvedi László: Levél Losonczi Annához

Losonczi Annának adassék e pár sor;
Lelkem e levélre rálehelem százszor.

Botor bizalommal máskor is így tettem,
Csokorba számodra vérvirágot szedtem.

Végbeli mezőkön döntő büszke torna:
Mintha nagy szerelmem vallomása volna.

Sebet érted kaptam, hej, pedig elégszer –
Vérpiros rubinnál ragyogóbb ez ékszer.

Összefűztem bíbor gyöngysorba, füzérbe;
Odaadtam volna, de senki se kérte.

Hiveim elhagytak, jussom elpörölték,
Lelkedben a lelkem orozva megölték.

Gonosz vagyok, mondták, hitehagyott, pártos…
Talán mert a vágyam vissza-vissza szálldos?

Rossz vagyok lovagnak, lantosnak is hitvány:
Lelkem ott felejtém szemed kéklő titkán.

Kiáltják a bűnöm, hogy a szivem máglya:
Szép arany hajadnak perzseli a lángja.

És benne szavadnak ezer hangja támad,
Új hurú kobzomon régi tüzű bánat.

Mert a lantom ifjú, csak a nóta régi:
Ügyesebb, erősebb virágom letépi.

…bókoló beszédre sohase hajoltam,
Lágy citera helyett sikoltó kürt voltam.

A dalom elröppent, hitem elcsatáztam;
Szerelemért magam soha nem aláztam.

Bocsásd meg, az ajkam ha keményre fordul,
Pedig ittas vagyok áldott égi bortul.

Dalom tied; ha kell, véremet is ontom –
Csak téged szeretlek, bár sohase mondom.

Tied a jövendőm, tied dacos álmom…
Losonczi Annának levelem ajánlom.