Pável Ágoston versei

Pável Ágoston: Én éjjel aratok

A kis leányom
az éjjel nyöszörögve felriadt,
és pityeregve panaszolta,
hogy megint “olyat” álmodott.
Aztán a fullasztó lidércnyomástól szabadulva,
lelkendező, siró-mosolygó repeséssel menekült
a sárkányos, törpés és óriásos
csúf álomvilágból
a bujtató, becéző,
az apás, anyás, játékbabás valóságba.

Engem a zsombékos Való,
az emberlándzsás, farkasvermes,
halálhörgéses, ezerkarmú Élet
ijesztget-üldöz
a koldus nappalok komor, józan során,
és cseppnyi boldogságért,
parányi örömáldomásért
belehajszol a csillagmécses éjtszakáknak
álompárnás,
mindent kináló, buja, mély ölébe.

Én nappal csak lélektelen árnyékként tengek-lengek,
hináros, zátonyos, keskeny mederben
sziklás emberpartok között
görgetve-hömpölygetve árva sorsomat,
és éjjel élek-repdesek,
miként a fénybogár.
Nappal magváró, szomjú barázdáimba
csak ólmos könnyeket és sós verejtéket vetek.
De éjjelente
virágos, kacagó álommezőkön
nótázó, széles, hetyke kaszalenditéssel
tövigkalászos aranybúzát aratok.

A kis leányom
a valóságot váltja pengő álompénzzé.
Én fordítva csinálom.
Mert már régóta jól tudom,
hogy a legnyájasabb csillagzat
a valóságnak legkülsőbb párkányain,
a kertek alján leskelődő Hold.

* * *

És így esik, hogy éjjelente
Holdisten kegyes mosolyának bűvös árnyékában
– naphosszatt koldus robotos –
tövigkalászos aranybúzát aratok.

Pável Ágoston: Mentem a vasárnapi utcán…

Mentem a szagos vasárnapi utcán.
És mentem némi sütkérező,
tetszelgő, ködmönös rátartisággal.

Az egész utca: egyetlen zsivajgó kirakat.
Édeskés illatoknak langyos habjain
torlódva zajlanak
halk suttogások, rakétás szavak,
uszályos, émelyítő mosolyok,
és öntelt, hízott kacajok,
áttört harisnyák és áttört erények.
S vasalt nadrágok csíkos, mozgó oszlopáról
lebzselve szimatol
a tátogató férfiéhség.

Megvallom: csiklandozó kábulat
bizsergett ereimben,
mikor előttem összekoccant
két egymástleső térdkalács.

S ekkor egy oldalsikátor nyílásán
egy rongyos alak gyűrődött elő.
Ki tudja: hol szedte fel a garázda sors?
Ki tudja: milyen tövises, szeles dűlőkről
kuszálta ide a vak pillanat?
Didergő testén vacogott az inség;
szeméből sírt az úttalanság;
sápadt, zilált vonásain
a felvert, zaklatott vadak
réskereső nyugtalansága bujkált.

Megtorpant s értelmetlenül
tekintgetett körül a fényes, furcsa zsibvásáron.
Azután gyors inakkal elloholt,
mint aki sürge hangyabolyba lépett.
Mögötte
uszályként hosszan feketélt
valami sűrű,
penészesszagú, terhes borulat,
mint lápok nyirkát vonszoló patak,
ha szélesútú folyamok
megszűrt, kéktükrű, rendjébe szakad.

És én kesztyűs, krajcáros tenyeremből
némi derengő bűntudattal
gurítottam utána szívemet,
(Hulltában lecsörömpölt róla
az olcsó, színes kirakati máz).
Gurult, gurult a szív a járda szélén.
Útközben itt-ott megtiporta
egy-egy mókáskedvű női topánka,
egy-egy ténfergő férfiláb;
de egyet rázkódott a szív,
s gurult és hempergett tovább
az imbolygó rongyok nyomán.

S magam is lassan
szökevény szívem után bandukoltam.
Belül,
gazdátlan bordáim közt kongva kongott
egy messziről harangozó hang,
s a nyelvemen
így nyikorgott, így csetlett-botlott
megszégyenített emberségem:
“Bocsáss meg, kitagadott Testvér!
hogy a napfényen
pár hivalkodó, sütkérező pillanatra
elfeledhettem
bitang, barlangi létezésedet!”

Pável Ágoston: Elvesztettem a lelkemet

Hé emberek!
Elvesztettem a lelkemet!
A rázós út egy zökkenőjén
kihullt a lyukas saroglyából.
És azóta, gazdátlanul,
ki tudja merre kószál, kesereg?

Már mindent tűvé tettem érte,
de nem akadok a nyomára.
Pedig konok reménykedésben keresek
– mint bujdosó királyfi a mesékben –
útjelző búzaszemeket!

Benézek ódon
titokrekeszes ládikókon.

A kertben, erdőn, réteken
kivallatok minden bokrot, virágot.
S felkopogom
az alvó csendet éji utcasorokon.
Belesek minden kapurésen,
és monográmos szívemet
minden útmenti fába belevésem.

Nyüzsgő lélekpiacokon,
hetivásárok bomlott zsivajában
órákig elcsatangol lábam.
Elácsorgok a bábosok előtt,
megnézek minden érdeklődő elmenőt
és minden mézeskalácsszív-vevőt.

És lássátok:
hiába itt, hiába ott!
Mert nem lelek
csak néhány fakó vérnyomot
(régi fájásoknak beszáradt könnyeit).

Ösvénytelen régi ösvényeken
csak gaz s fojtó burján terem,
és az útjelző életmagvak
köveknek fullasztó közén,
hűlő szeretet ernyedt közönyén
már régen meddővé szikkadtak.

Jó emberek!
Ha találkoznátok vele
bozótos árokpartokon,
vagy félreeső kurta kocsmák
virrasztó, duhaj asztalánál,
vagy rejtélyes életvölgyekbe
leskelő komor erdőszéleken:
valahogy el ne riasszátok,
de szeretettel köszöntsétek!
(Megérdemli
ez a gazdátlan, meztelen
és tarisznyátlan, kivert lélek).
– És hazafelé tereljétek!

* * *

Addig:
üres dióhéj, lyukas mogyoró,
iránytű nélkül, árboc nélkül
árván hányódom parttól emberpartig.

Pável Ágoston: Régi sarjuk illata

Vidéki város. Őszi napsütés.
Szitáló csendben kong riadt lépésem.
Minden kapuból ottrekedt kacaj
köszönt elém a mult ködén keresztül.

Balról a templom bádogtetején
ott gubbaszt annyi feltörekvő álmom.
Borult szemekkel ismernek reám:
hűtlen gazdára hűséges cselédek.

A tulsó soron egy rozzant palánk.
Mögötte rét a játszótér helyén.
Megrezzent szívem hirtelen megállít,
és belesek egy korhadt deszkarésen.

Belül labdázó gyermekhad zsibong.
Magam is köztük: kis pufók deák,
üdén, mosolygón, lelkes inalásban
a régi méta, a palánk felé.

Sugárzó arca kint a méta mellett
miért fakult meg olyan hirtelen?
Derüs szemébe mért furódott
a résen át fullasztó döbbenet?

Meglátta negyvenéves arcán
dús tavaszának bús telét,
letarolt rétek árvaságát,
reményeken az ősz derét.
Gyászfátyolos ciprusrügyet
a lakodalmi rózsatőn.

És én pityergő száján szégyenülve,
tolvajként kullogtam tovább;
s zokogtam egyre mellem verve:
“Bocsáss meg méta s kisdeák!
Bocsássatok meg rétek és remények!”

–

Vidéki város. Őszi napsütés.
Szitáló csendben kong üres lépésem.
Minden kapuból ottrekedt kacaj
vádol felém a harmincéves ködből.

Weöres Sándornak, ki megtalálta bozótba menekült labdámat, s új szökkenésekre tovább gurította, Szentgotthárd, 1930. őszén

Pável Ágoston: Mintha nevetnél, Pajtás!

Mintha nevetnél, Pajtás!
S vajjon miért? Minő vidám csodán?
Minő vásári, kócos örömökre?
Minő toron
szürcsölt bujtogató boron
fogant meg szíved alján
ez a bolond, csiklandozó kacaj?
Miféle régi dáridókba
felejtkeztél a kátyus, horpadt Mából,
e circumdederumos temetőből?
Hát nem látod, hogy jobbról, balról,
előtted és mögötted,
ölben, talicskán, kordén, cifra hintón,
szemek csüggedt tekintetében,
jövendőtringató fehér bölcsőben,
de mindenki temet?!
Hát nem hallod
a szíved falán kopogtató kongatást,
repedt harangok síri kondulását?!

Igaz!
Ásító sírok omló partjain
néha még mi is nevetünk.
Igen!
Néha még nevetünk.
De koporsós, fullasztó hördüléssel
és tébolyult és tébolyító tekintettel,
mint aki részeg pincék gádorában
duhaj hordók helyett püffedt hullákra nyit,
s torkán akad
a hejehujás, borvirágos örömáradat.

Vagy, Pajtás!
talán te is csupán azért nevetsz,
hogy ne kelljen zokogva ráborulnod
a legelső szembenjövőre,
s könnyes szavakkal kérdened:
nem tudja-e,
meddig tart még e napfogyatkozás,
s merre lehet
ez ezergödrű, falánk temetőből
az életkulcsos kimenet?!
A kimenet!

Ha csak ezért nevettél, Pajtás!:
ne vedd zokon atyádfiának
számonkérő megdöbbenését,
nyujtsad a kezedet,
s keressük együtt
– reménykedő könnyek, bús kacajok között
a bujkáló kimenetet.

S ha a palánkon egy kis rést találunk,
amelyen át új virradatba látunk:
akkor nem lesz többé fájó hazugság
mi bukdácsoló kacagásunk!

Pável Ágoston: Hűséggel megvert embertársaim!

Más ember könnyen szedi sátorfáját
s jót-rosszat színtelen emlékké gyűrve,
közömbös arccal tova áll.
Sem rög, sem sír, sem jóság, sem szemek,
sem dáridók, sem szenvedések
nem érnek le a lelke mélyeig.
Futóhomokban teng sovány gyökéren,
melyet az első szél kifordít
és nyomtalan tovább sodor.

Ahonnan én megyek:
megsimogatom az útszéli kórót,
amely megtépte ünneplőmet;
s megsimogatom a kaján göröngyöt,
mely elgáncsolta vándorlábamat;
s virágoskertem kártevőire is
megbékélten gondolok,
mint a viharra derű idején,
mint bánatokra örömpirkadáskor,
és mint lidérces, vak utakra
békét kináló ligetek ölén.
Mert örömök és bánatok,
lidércek, kórók, orv vakondturások
hozzátartoznak elfolyt napjaimhoz,
mint árny a fényhez, élethez halál,
s mert minden szenvedésnek csordul egyszer méze.

Én mély gyökérrel forradok a földhöz,
és minden arc a holtomig kisér.
S ha záporok kimosnak a szemekből:
a nézésüket magammal viszem.
Én hátrasíró arccal távozom,
és hátratáruló karokkal
– a jót, a rosszat egyaránt zokogva –
a Minden-Multat ölelem. –
Én mély gyökérrel forradok a röghöz!

Óh, egyszer már utamba állt a Sors,
és kigyomlált az ősi televényből.
S azóta
a durván kiszakított gyökerek
sötét cseppekben mostanáig sírják,
csorgatják véres könnyüket.
És minden csepp, mint kalapácsütés,
koppanva hull szivem falára.

* * *

Köszöntelek Testvéreim!
Lassúlépésű és mélygyökerű,
sírba, szemekbe görcsösen fogódzó,
hűséggel megvert embertársaim,
köszöntelek!

Pál Gézának, a kulisszák mögé bujt gyermekkori jóbarátnak

Pável Ágoston: Ha kihullok dermesztő századomból…

Mostanában
sokat járok a középkorban
alázatos, kopott kámzsában.

Csipkéstornyú, ódon kolostorokban
visszhangos, dohos folyosókon
ődöngő léptem meg-megkoppan.

A masinás, statisztikás,
röhejes, kérges napjaink elül
sugárnyi fényért, sugaras igékért
zilált, hazátlan, szomjas lelkem ide menekül.
S a málló, tömjénfüstös oltárok tövén
csodátsóvárgó vágyban fölfehérlik
a rejtélyes, csillagvilágos égig.

Az aranyosruhájú, szende,
kuporgó, merev kőszenteket vallatom
holdfényes éjjelente.
(A mai csodák olyan vékonyak,
s mai vitézeken
oly pókhálós, gyűrött a mente!).

Félig sejtett dimenziókban
gyötrődve, tapogatva keresek
valamit, mi kihullt a Mából,
ebből a lyukas, értéksüllyesztő rostából.

De minden fordulón elém sötétlik
csontvázfejével a hóna alatt
egy-egy rablólovag.
S minden oszlop mögül
megpörkölt boszorkányok csúf denevérszárnya
lebben felém.
S én tovarezzenek egy avasabb világba.

Ha mostanán
képzeletemnek csapóajtaján
kihullok néha dermesztő koromból:
így bukdácsolok századvégtől századvégig,
kinzó kamráktól csontőrlő kerékig,
máglyától lobogó máglyáig
és keresztfától keresztfáig,
míg Te szomorú, fehér árnyad
a Golgotának alján meg nem állít.

Ott üszkös kezedre borulva,
kisírom-panaszolom magamat
reám terített jóságpalástod alatt.

Te szánón hajolsz bujdosód fölé,
s patakzó sebeid kelyhéből
megitatsz újra hittel, emberszeretettel,
kibékítsz minden földi rettenettel,
s dajkáló, meleg tenyeredből
úgy ejtesz vissza, ragyogó-orcásan,
egy bíboregű hajnali órában
újra hinni, csalódni s megbocsátani
a százhinárú, pokolgépes Mába.

Székely Lászlónak az Isten-tenyér pereméről

Pável Ágoston: A nappalokkal így-úgy megvagyok

A nappalokkal így-úgy megvagyok.

Vak munka lázán elalélnak jajjaim.
A sebeimet balzsamként hűsíti
a verítékolaj.
Mások gyűrött arcáról, fénytelen szeméből
az igázottak csámpás bölcsesége;
megalkuvás, megnyugvás int felém.
Didergésemet
körülöleli a Nap fénye-melege;
és érzem,
hogy én se vagyok legmostohább gyereke.

De jaj nekem, ha jön az éjtszaka,
s a fényt felissza a korhely sötétség.
S a naptányér alól
egy durva hajcsár
denevéres aklába ostorol,
s vackomhoz lapít szőrös tenyerével.

Éjjel
felocsudnak kancsukás börtönőreim,
s az ágyam széle csahos néptől népes.
Éjjel
a régi sebek újra felszakadnak,
és feketén szivárog üszkös vérük.
Éjjel
szerelem, nyarak és telek,
fejfák és bölcsők rám sereglenek,
s őrjítő, szörnyű birkózás folyik
megváltó, sápadt, hűs hajnalokig.

A nappalokkal így-úgy megvagyok!
De ha megállít, de ha rámzuhan
egy nyugalmat hazudó oduban
az éjtszaka:
akkor lidérces lények, vakvillámok,
hamvadó tüzek mellett vacogok.

És a csillagszemek
oly kétségbeejtően messze fénylenek!

Pável Ágoston: A bánat bandukol velem

Furcsa!
Köröttem minden olyan, amilyen volt:
a föld, a dolgok, emberek s a mennybolt,
a nappalok ezernyi gondja,
lélekzsibbasztó vak robotja,
az éjjelek álomlátása,
bujkáló lények csali villanása.

És mégis!
Valami barna borulat
kúszik, terpeszkedik a nap alatt.
Megfojt minden melengető,
csiráztató napsugarat;
megsápaszt minden dolgot, arcot,
s elernyeszt minden bátor harcot.

Valami eltört életemben,
valami elveszett.
És én üres szemekkel bámulom
a szertehullt cserepeket.

Csalódások és emberek
meglékelték a szívemet.
S most fáradt megadással nézem,
miként csurog cseppenként piros vérem.
Minden csepp egy-egy elvetélt öröm,
vagy könnyé érett férfifájdalom.
Tán állna még a szív egy durva foltot,
de én
nem találok a tű fokába,
és nem találok reá rongyot.
Még néhány csepp, s mindennek vége lesz,
kiszikkad a megfúrt örömkehely,
és akkor talán – mégis béke lesz.
Ám addig, roskadozva bár,
– kálváriások vérharmatos útján –
görnyedt inakkal hurcolom keresztem.

Ezer ablak volt szívemen,
ezer kiváncsi, kandi szem,
melyeken át az életet,
a vérző emberszíveket,
az öröm- s búzajlást figyeltem.
Ezer pirosmuskátlis ablak
leskelt belőlem a világba.
Ma sötét mind az ezer ablak,
minden muskátlim jégvirágos,
és árva szívem – megvakult.

Meghitt szobámban üldögélek:
emlékeimet vallatom,
és rakoncátlan bánatomat altatom.
Hiába altatom:
minden sarokból felém vigyorít
kaján manók kárörvendő pofája.

S az olaj egyre fogy a mécsesemből.
Kormos kanóca már csak alig pislogat.
Néhány arasznyit még ha gyéren bevilágol,
aztán: jóéjtszakát!

Mi ez? mi ez? Ki fejti meg?
Ki fejti meg, hogy életfámról
viruló nyárnak derekán
miért peregnek el a levelek,
a kóborkedvű életlevelek:
meddő remények, hűtlen örömök?

–

Kánikulában napfogyatkozás!
Így volt megírva, így kell lennie!
S én már tudom,
hogy bármerre fordítom szekerem:
a rozzant saroglyában hátul,
gubbasztva koldusbatyumon
a barna bánat búsan elkocog
mindenfelé velem!

A barna bánat!
Az egyetlen hűséges és kenyeres cimborám!

Pável Ágoston: Anyám! Szent robotos!

Anyám!
Szent robotos!
Kapanyél mellett álmodó poéta!
Sarlós nagyasszony!
Kinek igázottan is
ünnepet, Istent, életet,
dalt harsog vidáman az ajkad:

Köszönöm neked,
hogy egy harmatos, pitypalatyos
régi tavaszi órán
a szíved alatt megfogantál,
s gyönyörben-kínban a világra szültél,
és valahol a Jóreménység-foka táján
csodafának
kiültettél a szeles életpartra.

Köszönöm
kék, messzesejtő, szelíd szemedet,
mellyel úgy bámulsz e zagyva világba,
mint a zarándok hold kékes ezüstje
a titokzatos éjtszakába,
vagy mint kíváncsi gyermek
a meredélynek peremén
a zajló vizek zuhogó sodrába.

És köszönöm
örökzöld hitedet,
e csodálatos, égrehajló mágnespatkót;
kormos, csüggedt romok felett
a varázslatos reménypalotákat.
A hitedet,
ez ezermázsás horgonyt,
e dajkáló, szívós gyökérzetet,
mely a számumos Szaharának
sívó homokján is
gyümölcsös, dús életté bomlik.

És köszönöm
munkábanvásó, bronzos karjaid,
melyekkel a kurta telekből
és fogyhatatlan anyai szivedből
kiástad
hétrőfnyi mélyből,
hétfejű sárkányok öléből
a mesebeli, zengő kincseket
tizenegy gyermekednek.
És köszönöm,
hogy sohasem volt öklöd,
csak nyíló markod, simogató tenyered;
hogy még a bűn felé is
nyujtottál
irgalmas, szánó szeretettel
kovászos istenkenyeret;
és hogy szivedet raktad zsámolyul
gödrösútú bukdácsolók
szeges, hálátlan csizmái alá.

És köszönöm
minden csodáidat,
melyeket annyiszor míveltél
a posványos, piócás emberréteken.
Most is káprázik a szemem,
ha a zegzúgos élet
csodáid fényes partjaira vet.
És mint egy hófuvásos régi télen
kertünk végében egy lázárod,
(ki emberré szépült jóságodon):
úgy állok én is harminc év után
őszülő kerted tulsó kapuján
az égi Gazda felé tárt karokkal
s esennen így esedezem:
“Uram!
Lásd meg szolgálólányodat!
Számláld meg golgotázó lépteit,
számláld meg könnyeit,
és fizess neki a szíve szerint!”

Sostanj, 1931. nyarán