Reviczky Gyula versei

Reviczky Gyula: Müvészet

A koldustól fel a királyig,
Kunyhótul a trón biboráig,
Mindenki része a nagy gépezetnek,
Melyet világ folyásának neveznek.
Ahány rugó van és hajtó kerék,
Megkapja kiszabott helyét
S üllő vagy kalapács, ver vagy verik,
Szükséges és munkára születik.
Zúg, zakatol az óriási gép,
S tolmácsa, szemlélőjekép
Áll, kit az istenek kegyelnek,
Világi zürzavar, feletted!

Álarcz, ecset, véső s a lant
E választottak kedvtelése,
A sürgölődés ott alant
Neki csak álmok tarka képe.
Ő csak figyel, sir vagy kaczag,
Vésőt avagy lantot ragad,
Egy istennő, a Múzsa vonja,
Az emberekre semmi gondja.
S ha látományok ihletik,
Szivekbe szivja kincseit.
Mi hát, mi más minden müvész?…
A fölösleg, a fényüzés!

Reviczky Gyula: A nemzeti kaszinónak

Szabályként álljon mindenféle kornál:
Ostort az ellen, a mi léha, kontár.

S ha valahol középszerű terem,
Halálhozója a közöny legyen.

De igaz érdem, feltörő tehetség
Ily sors alá soha, soha ne essék!

Mutassa meg a nemzet, hogy a szellem
A legnagyobb kincs, megbecsülhetetlen!

Te megmutattad. Hála hát neked;
Nagy vagy, becsülve a müvészetet.

Fogd azt a zászlót, ez a küldetésed,
S az egész nemzet fog követni téged!

Reviczky Gyula: Aratás

Lekonyul a búza feje;
Aratásnak van ideje.
Gazda ember kaszát penget,
Ugy vágja a sűrü rendet.

Hangzik a dal munka közbe,
A kévét igy kötik össze,
Sárga kalászt egybehányva,
Mind izzad, de egy se bánja.

Elindulnak nagy szekéren,
Koszorú van közepében,
Aratásnak koszoruja;
Igy mennek be a faluba.

A legvénebb béres aztán
A tornácz elé akasztván,
Körüle vig arcu lányok
Járnak aratási tánczot.

S a gazda pihenni dől le,
A gond messze van ma tőle.
Ha csorgott is verejtéke,
Mégis nyugalom a vége!

Reviczky Gyula: Május

Fénynek, melegnek újulása van,
Virág a földön, új remény a szívben,
Elhagyja ágyát a nehéz beteg,
Hogy e szép földön még körültekintsen.
Eldobja mankóját a csüggedés,
Megszünnek a bajok, a veszteségek,
Mikor a gyönyörű május van itt,
Mikor a békák brekkekéznek.

Erdő, mező, ég, föld ugy csalogat,
Mint nevető lány ünneplő ruhában.
Oh mennyi kéj van, inger és gyönyör
Pacsirtadalban, illatos virágban.
Tavasz! Tavasz! Te földünk mosolya,
Ki az egész világot megigézed!…
S mégis van büzhödt, piszkos pocsolya,
Ahol a békák brekkekéznek.

Reviczky Gyula: Klári néni

Én nem tudom – sóhajt Klári néni, –
Mire venni, mi dologra vélni,
Hogy most mindent megváltozva látok:
Magamat és az egész világot.
Ha az ajtón csinos urfi jön bé:
Nem szökik a vér arczomba többé,
És ha csókrul olvasok regényben:
Nem kezd mindjárt csiklandozni vérem.

Hogy változik, hogy fordul az élet!
Megváltozott bennem is a lélek,
Hangos vígság csak terhemre válik
S szivem csendre, nem bálokra vágyik.
Jobban illik a konyhába’ lennem,
Mint forognom fényes bálteremben.
Úgy se nékem hegedűlnek ottan,
Mint régente, fiatal koromban.

Nem is tudom, én változtam-é meg,
Vagy a nap lett hidegebb, sötétebb?
Csak azt tudom, érzem, hogy a rózsa
Nem nekem nyit – húsz esztendő óta.
Az udvarlók hízelgő beszéde
Rég elhangzott; – vége, vége, vége!
Férfit látva, nem tüzel az arczom,
S éjjel mást nem művelek, csak – alszom.

Reviczky Gyula: Az árva

Három diák az iskolából
Leverten indul kifele.
Ugy látszik, a vakácziónak
Nem lesz a legjobb kezdete.

Az elsőt atyja jól kiszidja
Honn, az egész háznép előtt,
S megesküszik, ha nem javul meg.
Biz’ ő inasnak adja őt.

A másodiknak anyja él csak,
Ez már nem bántja a fiut,
Azon van, hogy szivére hasson,
Ez már csak kérni, sirni tud.

A harmadik gyöngy egy diák volt,
És mégis ő legszomorúbb.
Megy, megy, hol véget ér a város,
S poros és elhagyott az út.

Megy, megy tovább a temetőbe,
Annak is a legszélire.
Egy sír van ott. Gyakran, titokban
Jár imádkozni ő ide.

Fejfáját átölelve tartja,
S csöndes fohász kél ajakán:
“Álmodjál édesen s ne aggódj’,
Anyám, édes szülő anyám!”

Reviczky Gyula: Jelszó

Munkára fel, versenyre fel,
Magyarhon ifjai!
A mit ma végezhettek el,
Kár elhalasztani.

A gyors idő is ép’ olyan,
Ugy űz ma holnapot:
Mint habra folyvást hab rohan.
Fel hát! dolgozzatok!

A percz, ha tünt, meg nem kerül
Annak, ki ácsorog.
Fut az idő szünetlenül,
Kereke zúg, forog.

S elsöpri, a ki véle nem
Tud lépést tartani.
Fel hát, jövendő nemzetem,
Magyarhon ifjai!

Dicsőn végezni: rajtatok
Mulik s nem másokon,
Mit boldogult apáitok
Megkezdtek egykoron.

Teher, nyüg enmagának is,
Ki csak lustálkodik.
Magának is, honának is
Él, a ki dolgozik.