Rudnyánszky Gyula

Rudnyánszky Gyula: Isten áldása

Bármit cselekszünk, hasztalan, –
Csak múló percnek épül;
És eltűnik majd nyomtalan
Isten áldása nélkül!

Ki jóra ösztönöz, segít,
Ki mindnyájunknak atyja,
Munkáink apró köveit
Szilárdan összetartja.

A jó Isten megszenteli
A kezdetet s a véget
Szívünk virággal lesz teli,
Ha az ő napja éltet.

De bármi épül, hasztalan,
Csak múló percnek épül;
És el fog tűnni nyomtalan
Isten áldása nélkül.

Rudnyánszky Gyula: Ketten vagyunk…

Ketten vagyunk a kis szalonban,
Szemembe néz, kezét fogom,
Szivem remegve, félve dobban
S tünődöm édes álmokon.

Olyan megejtő csend borul ránk,
Oly bűvös, méla hangulat,
Mintha szeretni most tanulnánk
Titokzatos varázs alatt.

S valami rejtett, véghetetlen
Mély bánat vesz rajtunk erőt:
Zokogni kezdünk mind a ketten
A nyíló mennyország előtt.

Rudnyánszky Gyula: A magyar nyelv

A világon édesebb nyelv
Nincs a magyar nyelvnél!
Lágyan csorran ajkaidra,
Mintha mézet ennél.
Égnek-földnek minden bája
Összeolvad ebben;
A mennybéli angyalok se
Dalolhatnak szebben!

A magyar nyelv a magyar vér
Igaz tükrözője:
Ezer évnek tüze, könnye
Mind bele van szőve.
Üdv, ha ringat, vagy szívünket
Rózsatüske szúrja:
Magyar sírva vigadásnak
Ez a nyelv a húrja.

Benne van bús andalgásunk
Cimbalom pengése,
Lassú csárdás járásunknak
Ütemes lengése;
Álmodozó természetünk
Méla suttogása,
Ős pusztai szilajságunk
Dacos kurjantása.

Sok százados szenvedésünk,
Féltett szabadságunk,
Ami szépet eltemettünk,
Ami álmot láttunk.
Múlt, jövendő kínja, kéje,
Dicsőséges harcok
Szent emléke mind a nyelvben
Él, kesereg, harsog.

Tud szelíden turbékolni,
Mint a búgó gerle;
Majd meg mintha rajta végig
Vad vihar seperne!
Fájóbb panasz nem zokoghat
Fülemüle torkán:
Azután meg úgy villámlik,
Bömböl, mint az orkán.

Nincsen olyan csörrenése
Ábrándos pataknak,
Melynek partján nefelejcsek
Szűzen bólogatnak.
A dübörgő, dörgő felleg
Félve megjohádzik,
Ha nyelvünkben felkorbácsolt
Haragunk cikázik.

Amikor kell, vadvirágos,
Lombos, árnyas erdő;
Furulyaszó, harmatos vágy,
Lány szívét megejtő.
Ha meg úgy kell: villogó kard,
a halál kaszája;
Hőstoborzó, ha veszélyben
Magyarok hazája.

Ha fohászát kulcsolt kézzel
Buzgó szív sugallja,
Imádságos nyelvünket az
Isten is meghallja.
Földi élet, örök élet
Összekötő szála
A magyarok Istenéhez
Útját megtalálja.

Rudnyánszky Gyula: A csüggedés órájában

Születni bűn, születni átok:
Tanuld meg, ember, ezt!
Az Isten ellen vét az ember
Mindjárt, hogy élni kezd.
És aztán teljes élete
Vezeklés, bűnhödés:
Legelső boldog napja az,
Amelyen sírja kész.

Porbul lesz s ég felé törekszik,
Ezért oly átkozott!
Amit elér, mind semmi csak, mert
Magával bűnt hozott.
A lelke szebb világ után
Epedhet botorul:
Akármilyen magasra száll,
Megint a porba hull!

Legjobb, ha önzőn, hízva, bambán
Lerágja életét,
Mint a mohó selyembogár a
Szederfa levelét.
Legjobb, ha féreg maga is,
A föld hitvány fia;
Bolondság Ikarusz gyanánt
Szárnyakra vágynia!

Óh áldott, aki mint az állat,
Ösztön szerint halad;
Kit nem gyötör hit, álom, érzés,
Nem csüggeszt gondolat!
Nem kérdi kétkedőn, mi jobb:
Örök-élet?… halál?
Csak jár, miként az óra-gép,
S egyszer aztán megáll…

Rudnyánszky Gyula: Fut az idő…

Fut az idő és elsodor vad árja
Minden gyönyört és minden bánatot;
Mindazt a sír örök sötétje várja:
Mit a lét múló fénye áthatott,
A gyermek férfivá sietve érik,
Gyorsan redőkbe süllyed mosolya…
Jövőm’ a szem hiába látja végig:
Húsz éves többé nem leszek soha!

Oh, mint rajongtam, mennyi édes álmot
Álmodtam, könnyü szívvel, boldogan!
Igaznak hittem az egész világot,
Mert tiszta és igaz valék magam.
Ha egy vidék bűbája fogva tartott,
Míg észrevétlen’ szállt hajóm tova:
Utánam úszni képzelém a partot…
Húsz éves többé nem leszek soha!

Rossznak bukását, jónak győzedelmét
Ihlett ajakkal hittem s hirdetém:
Titkos veszélyektől ha istenem véd:
Nyilt ellenséggel szembe szállok én!
Ha csöndes erdőben volt szunnyadásom,
Puhábbnak tetszett kőpárnám moha,
Mint most álmatlan éjeken a bársony…
Húsz éves többé nem leszek soha!

Határtalan volt mindig büszke vágyam,
Örömre gyujtott mégis oly kevés:
A végtelent a legkisebb parányban
Igy érzi át a megelégedés! –
S hová tünt hírnév, hatalom, barátság?
Oh, földi pályánk szép tavasz-kora!
Siratom a virágok hervadását…
Húsz éves többé nem leszek soha!

A tölgyre lassan kúszik a folyondár,
De a villám lesújt egy perc alatt;
A gondtalanság friss nyomába’ gond jár
És hosszu tél követ rövid nyarat.
Viharok szétzilálták koszorúmat
S nagyon nehéz a tövis-korona;
Türelmem fogy: békén viselni búmat…
Húsz éves többé nem leszek soha!

Igen! Az ifjuság becsét csak akkor
Érezzük igazán, ha elveszett!
Zokogva nézem minden alkonyatkor;
Reményem eggyel ismét kevesebb;
Bár célomért küzdök még régi tűzzel,
Oda van lelkem drága hímpora,
És édenemből tiltó chérub űz el…
Húsz éves többé nem leszek soha!

Rudnyánszky Gyula: Évszakok

Tavasz

Itt a fecske, itt a gólya,
Napról-napra új sereg.
Pelyhes fészek kis lakója
este, reggel csicsereg.
Pillangó és napsugár
Csókolózni sorra jár:
Zöld vetésben pitypalatty:
Kicsi párom, el ne hagyj!
A patakvíz malma zúg,
Szól az erdőn a kakuk:
Pacsirtát is hallani –
S nézd a földnek mosolyát:
Gyöngyvirágok, ibolyák
A kikelet dalai.

Nyár

Érik a búzakalász, a nap éget.
Köszönt a világ, tűz szelleme, téged!
Senki se bánja a sok veritéket:
Mind amit a szive vár,
Meghozza a nyár.
A lombok alatt
Menekülve szalad,
Akit a zápor elér:
Villámlik az ég, felhők dübörögnek,
De megmarad ős áldása a rögnek:
A barna kenyér!
Üdvöt szül a föld anyavemhe,
A rózsa kinyílt szerelemre,
Gyülekeznek a víg aratók, –
Zendül a nyár dala, ríme a csók.

Ősz

Sárga lombok lassan hulldogálnak:
Vége, vége a virágos nyárnak!
A haldokló természetben
Permetező
Őszi eső
Szitál egyre csendesebben.
Puszta már az erdő tája,
Árva minden fészke, fája:
A letarlott, bús mezők fölött
Mozdulatlan áll a köd.
De az ősz ködén keresztül
Rőzselángok villanása rezdül.

Tél

Fenséges nyúgalom,
Kápráztató fehér világ!
Rezegve csillan a havon
Az égi csillagmiriád.
Fehér a nap, fehér az éj:
Se képzelet, se szenvedély
Izzása nem piroslik, –
A lét fehér sejtésbe oszlik.
A szintelen
Kietlenen
Csupán a bölcsesség
Fehér hegyorma ég:
A végtelenbe veszve
Sugárzik, él az eszme.