Méltóságos, mint végső szavad volt,
a bánatom ünnepi ruhája.
A kétnapos őszi eső veri most
s rá bús szürke szineit szitálja.
E bánatos szürke ünnepi ruhát
ma utcai köntössé tettem:
megálltam egy idegen kapu előtt,
amely zárva volt, úgy mint mi ketten.
A zárt kapun halkan bekopogtaték
és lágyan a kilincshez nyúltam.
Az eső szitált és oly bús volt az ég,
mint a lelkem, mint te, mint a multam…
Aztán elkezdtem rohanni, robogni,
hogy ne lássam, hogy nem te nyitod ki…
A büszke szem az égre bámul;
a néma szájban titok él.
A büszke kéz, az összezárul;
a büszke szív, az nem remél.
Én feléd nézek két szememmel
s a szájam zárt, mert titka van.
S feléd lengetem két kezemmel
a szívem, amely nyitva van.
Még nem ment le a nap,
még nem jött föl a hold,
valami furcsa fényt
mutat az égi bolt…
Valami furcsa fényt
a láng és árny között:
fehér és fekete
félgyászba öltözött…
Ó, ez még nem sirás!
De már nem nevetés…
Már nem bölcsői dal,
de még nem temetés…
Csak szépen, lassudan
az életem felett
csöndben bealkonyult;
egyszerűn este lett…
Már nem bir el a talpalattnyi föld,
s már nem győzöm az arcát ütni, rugni;
és kérdeni, mért állok egy helyen?
s mért gyengülök, ha el akarok futni?
Mért szerettem meg a kívánkozások
föl-fölgyulladó, lápos zöld vizét?
Mért hallja meg koponyám fakó csontja,
minden lépésem átkozott neszét?
Mért áll az ember csöndbe!
Mért fáj a fáknak zöldje!
Mért bomlik ráncba száz selyem,
hideg nyoszolyás éjjelen!
Mért villog asszony válla!
S ezer asszonyhaj-párna,
mért gyúl ki halvány éjszakán?
S mért nézek mindig hátra?!…
Mért nézek mindig hátra?…
Dobd el a cigarettát!
most már hadd szíjja más!
Kit még meg nem ijesztett
az agyvér-tolulás;
s vérét még el nem zárta
vakolattal a mész…
Dobd el a cigarettát
s a más füstjébe nézz…
Dobd el a szőke fürtöt:
a szőlő méz-szemét!
Édes, fanyar levéből
elég csurgott beléd!
Édes-maró savával
kikezdte gyomrodat…
Dobd el a szőke fürtöt,
több lángot már nem ad…
Jaj, dobd el a szerelmet,
ezt a piros lobot!
Nem látod, szerencsétlen,
hogy ő is eldobott?
Nem látod álmaidban
szép, fanyalgó szemét?…
Jaj, dobd el a szerelmet,
már úgysem a tiéd…
Ha már a kínok függönyét
a sors fejünk köré csavarta,
világosság lesz a sötét
és szánalom a bosszú kardja.
A hold is nappá változik.
S mint meggyilkolt szivet, siratjuk
a napot, ha leáldozik.
És búsan sírkőnkre iratjuk:
hogy éltünk, amíg lehetett,
hogy sírtunk, míg a könnyből tartott.
S a tovasodró ár felett
csak úsztunk. És nem értünk partot…
Még az utolsó asszony hiányzik,
az én forró, bús életemből:
elmegyek ma egy halovány házig.
Ablaka csipkés, nyitva a szélnek.
Azt hiszem, tudja, hogy kivülem más
senkise látja, mint én, oly szépnek.
Azt hiszem, érzi: ő lesz utolsó
csókom, keservem, büszke bukásom:
vérszinű borból utolsó korsó.
Erre az útra bízom a lázom…
Elmegyek ma a legutolsóhoz
s – lemondok róla. De megbabonázom!
Tűzhelyem lángja merre lobbant?
Merre kígyózott parázs-nyelve?
Hideg van ma… Minden szenem s fám
talán örökre eltüzelve…
Ruhám szine hol, merre fénylik?
Hova lett délceg, hős szabása?
Lompos vagyok… talán halott is,
érett a nagy feltámadásra…
Hol vagy életem játszi habja?…
csikó-hulláma?… fojtó láza?…
Jeges szél dübörög felettem
s a lelkem koronáját rázza…
Mély, puha álom – sárga féltés
ez a mimóza-virág!
Vasárnap reggel, tavaszi daccal
ezzel köszöntök reád…
Egy szál mimóza… Te is egy szál vagy:
egyetlen, az élethez nekem…
Reáfűződtél a szivemre, nyakamra
s ragyogsz az életemen…
Nyugtalan álom – fekete féltés,
ha fenn vagyok, ha aluszom…
Mimóza-ágával mit hoz a március?
Mi lesz ezen a tavaszon?
Jó még a sárga féltés is érted,
amíg a szivembe vág…
Maradj a szívemen, maradj a nyakamon,
maradj, mimóza-virág!…
Nyarat mutatnak még a hiu lombok,
de érzed-é, mit mond a szél?
A koraősznek sárga homlokára
már hulldogál a falevél.
A széna már a pajtákba begyüjtve,
az illata is tovaszállt.
S a naptár, ez az újult élü sarló,
maholnap mindent lekaszált.
S én itten állok, újra ősz elébe
lobogtatva reményeimet.
Nem hittem a tavaszba, nem a nyárba,
s tél is veré már e szivet.
Bevárom most az ősznek koszorúját,
elébe nyújtva homlokom.
S amíg a must, az ősznek vére, szétfoly:
a halálról gondolkodom.
