Válts utat: arra jöjj, amerre én!
Bozótos sziklaszakadék peremén!
Nem én: a szigorú sors mondja ezt,
mely hozzám ragaszt és el nem ereszt.
Születtél – s utamba vetett a por.
Most már a szél is karomba sodor.
Férfi csak így tehet, hogyha erős!
Így tesz majd az utód. Így tett az ős.
A kar mind bezárul: arra való!
Ha jő a férfi, az asszonyfaló!
Viszlek, ha jössz. Ha nem: megyek veled.
Rejtsd el a szívembe szégyenedet.
Tiéd a férfi. A szégyen enyém,
ha elejtlek a sziklaszakadék peremén…
A sárkányfejű szigonyos kályhát
befűtöm. Dél van. Fütyörészek.
Meleg lesz, csöndes, buggyanó meleg
ez a bolond boszorkányfészek.
Szorosan összekötözök
két unatkozó bársonyszéket:
itt te fogsz ülni, itt meg én…
Rendezgetek. És fütyörészek…
Itt te fogsz ülni, itt meg én;
zimankós szívem összerázod,
bolond fejem öledbe hull,
s a könnyeidet magyarázod…
Zimankós szívem megpendül,
mint éle jó, hevert acélnak –
Sok ránc lesz majd a szőnyegen
s a bársonyszékek elalélnak…
És átkozol majd és gyűlölsz
s a csókjaidat megtetézed…
…A sárkányfejű szigonyos kályha
ropog. Várlak. És… és fütyörészek.
Nem vagy enyém, tehát nem élsz.
Nem élsz. Így hát én nem remélek.
Te élettelen is remélsz.
Én tiéd vagyok s mégsem élek.
Ha élnék, sírnék néhanap.
S ha élnél, sokszor kinevetnél.
Fejem fölött leszáll a nap;
a tiéd fölött újra felkél.
Vakon köszönt kiélt zsebem,
szemeid zöldre festik:
csendes nagyúr, kerek arany,
vendégem léssz ma estig!
Erembe bujsz, szemembe sütsz,
lesz kéjes herce-hurca.
Kiváncsi ma csak rád vagyok.
Maradjon ma az utca!
Eljöttél hát! De honnan jössz?
Ki unt meg? Ki sír érted?
Csókoltál-e asszonykezet,
sikosat, hófehéret?
Nálam bánat lesz a sorod;
itt nem találhatsz társat.
Az én kezem, az én zsebem
álomra való már csak,
szegény arany… De hogy tüzelsz!…
Talán ott voltál nála?…
Csöndes nagyúr, kerek arany,
gyerünk ki, az utcára!
Az ablakomon karcsu jégvonalkák,
fagyos mosollyal rámköszöntenek.
A reggel fagyos, merész pattanással
megint kinyílott, mint a nagy sebek.
Álomszuszékos, puha gördüléssel,
fordulok a falnak: ott van még az éj;
elbujt a párna tüzes, forróságos,
panaszos, jajjos ráncai közé.
Kezem pihen a falnak szürkeségén.
Hajam szemembe hullt, a szám csukott…
…talán most, talán most fogok aludni…
Csitt! A nap a fejem alá csuszott…
Kemény a gerenda válla,
rossz fekhely a deszkaszál.
Szomorú az égre nézni
s látni, a hold hogy kaszál.
Ma Légrádon, Domborúban,
holnap már Eszék alatt.
Fut a Dráva, visz a Dráva
föld fölött és ég alatt.
Összeróva vaskapoccsal,
fűzfahéjjal a tutaj.
Mint az ember fájdalommal,
köztük annyi baj meg jaj.
Ázott evezőre dőlve
szennyes árba lát a szem…
Zeng a fűzes… Jövő héten
a fiam is elviszem!
Pelyhedzik már a bajúsza,
ismeri már a vizet.
Asszonynépnek, rokolyának
tánc után már bort fizet.
Hadd mélázzon holdvilágban,
pipaszónál csöndesen.
Hadd tudja meg: nem szebb ennél
a mennyország csöndje sem.
Pirosbőr harmonikáját
a vállára köttetem.
Így legalább a szívemet
szív szerint kiönthetem.
Végigdőlve számolom majd,
hány év ment el, hányszor tíz.
Vén tutajos, elég volt már!
Fut az élet… Fut a víz.
Barázdás szántóföldek hűs pora;
forrószínű, nagyszárú mákvirágok
sziromhullása; kék szőlők bora;
húgom keze nyomán te mindig búgó,
búsan csendülő szárnyas zongora:
most, nagyon fájón, tihozzátok szállok!
Én vénülésre nem vagyok való.
Most szépülök, a vágyak kora vesztén,
én: könnyel vető, sírva arató.
A vérem is csak most himnuszos, bátor,
mint vihar után a kékvizű tó; –
a vénülést és még most se szeretném.
Ti szántóföldek, láttatok vakon;
te piros mák, a szemem feltüzelted!
Te őszi bor, megöntözél nagyon!
S húgom keze nyomán te mindig búgó,
bús zongora: ajkon, szíven, agyon
te csókoltál először. Jertek! Jertek!
Én roggyant lábat még nem akarok!
Ha temetés jön, mindég elhúzódom.
S új életek az asszonyi karok
s néha úgy érzem, hogy elülről kezdem,
de visszamenni én nem akarok!…
Segítsetek előre, csudamódon!
Egy marék hűs por szaladjon velem;
egy mákvirág sirasson messzi tájon.
Gazdag hegyen, egy szőlőlevelen
kezem nyoma piruljon évről-évre;
zongora búgjon minden estvelen
és hívjon engem. S várjon, várjon, várjon…
Én hét sovány esztendőt éltem,
amelyre nem jött hét kövér.
Remények ágyán elhenyéltem
és múlt a nyár. És jött a tél.
A gabonám lábon fagyott el
és igásbarmom éhenhalt.
Az élet lassan így hagyott el
és így hagytam el én a dalt.
Most fekszem elfordult szemekkel
és semmi jóban nem hiszek.
Nem hallom, mit suttog a reggel
és mit beszélnek a vizek.
Gondolni sem merek a rétre
s az égre nézni nem tudok.
Megfeketült a szívem vére
és átfont egy sötét burok.
Még kissé nézem a sötétet
s mind lejjebb, lejjebb gördülök.
A sorsom lángja majd föléget
s – kopott kavics – elgördülök.
Lankadtan, dőlten fekszem be az ágyba.
Ropogva zördül s ujra néma csend.
Hogy oly szegény vagyok, hogy oly nagy árva:
ilyenkor érzem s: hogy napom lement.
Kis asztalon az olcsó vekkeróra,
zordon időm egykedvü balszeme.
Még öt perc s matt-kék acélmutatóin
leperg az éj, az éjféli zene.
Még öt perc. Régi, régi dajkaajkak
szellemmeséit zúgja a szobám.
Kezeim fázó fülemre tapadnak,
az éjfél sárgán vigyorog reám.
Sárgán, miként a nagyapám halottan
s miként azóta sok furcsa halál.
S egyszerre érzem: még öt perc, vagy egy csak
s a sárga rém, most, most, most szíven talál.
Ó milyen gyönge s merev lett a testem.
Él a szemem?… Vagy meghalt-e a szám?…
Bús kezeim hol vannak?… hol keressem?…
Az ágyam siklik, mint egy lenge szán.
Csak kikerülni tudnám ezt a percet!
Csak minden éj meg ne állítana.
Élő testem ravatalát belengi
a kihunyt gyertya fojtó illata.
Itt fekszem, jertek, nézzetek!
Szememmel már nem nézhetek.
A számmal már nem szólhatok.
Elhagytak mind az óhajok.
Karom volt két vaskalapács,
most rajt a halálharapás.
Két combom és a derekam:
most rajt a halál dere van.
Látjátok: hulla lettem én!
Az élettel beteltem én.
Beomlott ablak lett szivem,
nem néz be rajt már senkisem.
Csak kétfelől: a homlokon
– ezen túl még gondolkodom -,
mint kőfalakon áll a drót:
a haj őrzi az álmodót.
Még rajt a puder s hajkenőcs.
Az illata meleg, erős,
mert nem győzhetett rajt a dér –
Szeressetek a hajamér!…
