Ha kimegyek az utcára,
Rá-rá nézek sok szép lányra,
Mind mosolyog a lángadta,
Szerelem a gondolatja.
Hja, ilyen világot élünk,
Cseppig elsatnyult a vérünk;
A szerelem édenében
Hervadt virág a szemérem.
Hogyha ez igy megy sokáig,
Elgyöngülünk mind egy lábig,
S majd valami marha csorda
Bele aggat szarvaiba.
Sujtá e hont, addig sujtá
Az isteni átok,
Hogy élete csiráját is
Romolva látjátok.
El ne csüggedjetek ezért,
Fiatal pajtások,
Föl se vegyétek, mi rosszat
Mondanak rá mások.
Én azt mondom, azt hirdetem
Istenünk nevében:
Az a romlott csira egykor
Kivirágzik szépen.
És leszen ujjá születve
A mi romlott éltünk,
Élnünk kell, mert a haláltól
Mi soha nem féltünk.
Rózsa illatával
Kented hajadot,
Csillogó harmattal
Mostad arcodot.
Ajkaidra rózsát
Angyal ültetett,
Biborra lehelt téj
Nyakad, kebeled.
Szemed ezer báju
Tündöklő világ,
Sugarát szerelmi
Tündérek fonák.
Leheleted áldó
Tavasz fuvalom,
Gyönyört és szerelmet
Ringat ajkidon.
Szíved az örömek
Paradicsoma,
Benne mulat váltig
Az isten maga.
Sugár tested körül
A szent lélek leng,
Hogy kebledbe fogadd,
Bűnbánón eseng.
Nem mondhatom, mily szép
S remek vagy, babám;
Szép, remek nem volnál,
Ha megmondhatnám.
Hétfalusi bárány-nyereg,
Messze jár a harcos sereg,
Paripámra azt a nyerget,
Utól érem még a serget.
A rózsámmal enyelgettem,
Csókot adtam, csókot vettem,
El kell mennem a csatára,
Röpülj, lovam, te gyors pára.
Édes rózsám, isten veled,
Ne remegjen a kebeled;
Szeretem én kis rózsámot,
De százszor jobban hazámot.
Elküldém az első lánynak,
Kit szeretek, első levelem.
Mit érez vajjon, a midőn
Végig elolvasta, istenem?
Nem irtam-e néki oly szót
Mely édes szivét megsértheti?
Nem szövődött mély gondolat
Közbe és ő meg nem értheti?
És miért küldém ép este?
Nem lesz nyugalmam az éjen át;
Egész őrült vagyok, a mig
Meg nem kapom drága válaszát.
Legyen bár a válasz tőr, mi
Lelkemnek szentségét zuzza szét,
Még sem adom e világnak
Minden boldogitó kincseért.
Mulj el hamar, mulj, sötét éj,
Piros hajnal, hozz választ nekem,
Hadd csókoljak minden betűt,
Mit irt kis kezével kedvesem.
Harsog a trombita
Mint az egek szava,
Süvölt rá a földnek
Tengere és tava.
Harsog a trombita,
Isten trombitája,
Reszket rá a világ
Koldusa, királya.
Harsogj te, trombita,
Bár a föld repedjen,
Vesszen el az ember,
Mintsem szolga legyen.
Mit bánt engem az irigység?
Lehet másnak szívét rágja,
De rajtam sarkantyu, a mely
Paripám oldalát vágja.
Szárnyas paripán ülök én,
Hasznos néki a sarkantyu,
Hogy haladjon mint suhanó
Sólyom, nem mint lassu hattyu.
S ha följutok csillagomig,
Paripámról ott leszállok,
S mig sarkantyum ezer felé
Törik, mindig táncot járok.
Szembe fütyöl dél és éjszak,
Kegyetlen fütyölnek,
Egyik hévvel, a más jéggel
Egymásra ömölnek.
Mi lesz ebből, uram isten,
Lámsza utoljára?
Az, hogy vagy megégünk vagy meg-
Fagyunk nemsokára.
Az én agyam váltig égő bokor,
Megannyi szikra minden gondolat,
Gondolatim az ég felé törnek,
S kivilágítják a csillagokat.
Az én szívem nyíló rózsaliget,
Rajt vidám madarak érzelmeim,
S érzelmimnek nyilnál gyorsabb szárnya
Meg-meg csattan az égnek bércein.
Az én lelkem világbontó villám,
Hatalmas ura láncon tartja még,
Ám de közel van már szabad napja,
S e földnek gaza akkor porrá ég.
Mi a manó? hej de cifra
Legény lettél Zajzoni!
Ezerekkel birsz talán, hogy
Ily urat tudsz játszani? –
Tyhü, barátom, mától kezdve
Roppant nagy ur vagyok én,
Csak még kócsagtoll hibázik
Kalpagomnak tetején.
Csak kócsagtoll és sarkantyú,
Kell s én holmi gróf vagyok,
Tudom mind csak reám néznek
Lányok s ifjú asszonyok.
Eddig szerény fakó legény
Voltam s untig szomorú,
De mióta húgod láttam,
Nem fog rajtam semmi bú.
Holmi kis hitelbe került
Ez a csillogó ruha,
Ha ugy tetszik, megfizeti
A jó isten valaha.
De te, pajtás, szép húgodnak
Erről egy makkot se mondj,
Meg ne tudja, hogy vagyonom
Nem egyéb, mint csupa rongy.
Aztán majd, ha nőm lesz húgod
Jószágával s pénzivel,
Világon a legszebb éltet,
Pajtás, ketten töltjük el.
Iszunk, eszünk éjjel, nappal,
Mit szivünk, szájunk kiván,
S ki-kiszállunk szép vidékre
Kocsival vagy paripán.
Jobbra-balra dínomdánom,
A legjobb cigányzene
Leszen lelkünk kisérője.
Leszen kedvünk istene.
És ezt mind könnyen tehetjük,
Mert leszen pénzünk elég,
Szép hugocskád annyival bir,
Tán maga sem tudja még.
De addig is, hü barátom,
– Köztünk mondott szó legyen –
Egyre dicsérj engemet, mily
Jó s dús vagyok végtelen.
Sohse emlitsd, hogy nekem sok
Adósságom is vagyon,
S kivált azt ne, hogy e végett
Maholnap becsukatom.
