Zajzoni Rab István: Ne szomorkodj, édes atyám…

Ne szomorkodj, édes atyám,
Azért, hogy én távol járok,
Lelkemet nem gátolhatják
A legtávolabb határok.
Kebeledre szárnyal lelkem,
Onnan veszi a hatalmat,
Mellyel minden inség fölött
Megnyeri a diadalmat.

Ne szomorkodj, büszke légy rám,
Holtig szerető fiadra,
Ki még a sir gyomrában sem
Hágy el téged egymagadra;
Rózsaágon, mely sirodon
Virul arany kikeletre,
Az én lelkem mint csalogány
Dalt önt hamvadt kebeledre.

Ne szomorkodj, mert hisz látjuk
Mi még egymást az életben,
Nem osztozom már sokáig
Ily hányó, vető végzetben;
Haza hozom vérrel, bajjal,
De még is kinyert kincsemet,
S őszült fürtjeidre teszem,
Zöld borostyánfüzéremet.

Zajzoni Rab István: Az én eszem furcsa madár…

Az én eszem furcsa madár,
A szép lányok kertibe jár,
Gyönyörködik a rózsában,
A szerelem rózsájában.

Az én kezem furcsa állat,
Nyalja a szép lányok állát,
S táncol liljomkebelen,
A mint fujja a szerelem.

Az én szemem furcsa csillag,
Éjjel nappal egyként villog,
Nem is villog ám hiába,
Szerelmet szór a lánykába.

A szerelmem furcsa galamb,
Röpül fenn és röpül alant,
Töviset hoz s olajágat,
S tele hinti a világot.

Az én szívem furcsa mező,
Csak a tövisnek kedvez ő,
Hogyha rajt virág teremne,
De szép paradicsom lenne!

Zajzoni Rab István: A juhásznak furulyája…

A juhásznak furulyája
Búsan szól,
Bús dalt tanult erdőben a
Madártól.
Bús madárka meghalt párját
Siratta,
A juhász is meghalt párját
Siratja.

Tegnap előtt eltemették
A párját,
A juhász csak ma tudta meg
Halálát;
Egész nyáron az erdőben
Tanyázott,
Egész nyáron még csókot sem
Kaphatott.

Szegény juhász, mért is lettél
Te juhász?
Szép párodnak már sirjára
Sem találsz;
Akaszd rongyos gubádot a
Nyakadba,
És bujdossál a végtelen
Világba.

Zajzoni Rab István: Az isten legdicsőbbik gondolatja…

Az isten legdicsőbbik gondolatja
Alakba akkor öltözik,
Midőn a szerető magyar anyától
Ép magyar magzat születik.

Az isten legdicsőbbik gondolatját
A magyar akkor törli el
Midőn szent ősi javait, hazáját
A külfölddel cseréli fel.

Te nemzetem, te félszeg magyar nemzet,
Hányszor bitorlád istened
Legdícsőbbik gondolatját, s még nem félsz, hogy
Ezért eltörli éltedet?…

Zajzoni Rab István: Örvendjetek, a réz angyalát!

Örvendjetek, a réz angyalát!
Verjétek föl ezt a bus hazát,
Busult szegény, busult eleget,
Alig ösmeri az örömet.

Világosnál zöldellik a tér,
Szép reménnyé változott a vér.
A halálból uj élet fakadt,
Ésszel párosult az akarat.

Sötét, rémes álom volt a mult,
Isten vele, jó hogy elvonult,
Ébren állunk már és őrködünk,
A valóért lángol csak hitünk.

Bus fiak, tehát örvendjetek,
Dicső jövőnk oly közel lebeg!
Örvendjetek, a réz angyalát;
Ösmeri már a magyar magát.

Zajzoni Rab István: Magyar fiak, magyar lányok!

Magyar fiak, magyar lányok,
Rám figyeljetek,
Én buzgóbban, mint titeket,
Mitsem szeretek.

Bennetek kél a legszebb nép
Földi élete,
Csak ne játszanátok épen
Oly könnyen vele.

Magyar fiu, csak ne mennél
Külföld lányihoz,
Magyar leány, csak ne futnál
Idegen fihoz!

Ily ostoba vad vegyülés
Megöli a hont,
Ily vegyülés szellemet, vért
Örökre megront.

Magyar fiak, magyar lányok,
Vesszen ez a bün!
Óvjátok meg a magyar vért
Mind halálig hűn!

Óvjátok meg, az istenre,
Kérlek titeket,
Tőletek vár a magyar hon
Magyar életet.

Zajzoni Rab István: Oroszlán voltam…

Oroszlán voltam sivatag pusztákon,
Vér volt hős életemnek gyönyöre,
Minden párát, mi utamba vetődött,
Kegyetlen fogam széjjel tépdese.

Vad király voltam, szabad mint teremtőm,
Sok fényes csillag volt a koronám,
S e koronát én föl az égig ható
Szent büszkeségem fölött hordozám.

Most a hatalmam, mivel egy világot
Porig alázni csak játék vala,
Rabláncul vette saját lábaimra
A szerelem mindenható szava.

Te szerelem, te édes tündér átok,
Varázsold karddá a rabláncomat,
Kezembe add, s én a magas egekkel
Összepárosítom világodat.

De mit beszélek? hiszen minden inség
S boldogság, a pokol és az egek
Lelkemmel együtt mindenhatóságod
Szeszélyes kebelében fekszenek.

Zajzoni Rab István: A magyarnak életében…

A magyarnak életében
Sok dicső mag rejlik,
Meglátjátok majd, belőle
Nagy jövendő fejlik.

Hódolni fog szellemének
Országok országa,
Szárnya alatt lesz az ember
Földi boldogsága.

Férfi nyelve, bájzenéje,
Tánca és ruhája
Leszen minden józan lélek
Ingerlő mátkája.

A mi szép, mi nagy, mi remek,
Itt van egybeforrva,
Sohse lehet ezt letépni
Elrutító porba.

S jön az idő nem sokára,
Hol ezt elismérik,
Hol a népek a magyar fényt
Birtokúl megkérik.

S hódolni fog a magyarnak
Országok országa,
Szárnya alatt lesz az ember
Földi boldogsága.