Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.
Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
A darvak búcsúzása idején
Ráérek majd jövők titkát keresni,
S borongva sírni emlékek ködén.
De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levelen, –
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen…
1901.
Nem gondolok e világgal,
Tele szívem tűzzel, lánggal,
Tűzet, lángot szórok széjjel,
Nincs körülem soha éjjel.
Füttyentek én e világra,
Fekszik, nem áll többé lábra,
Vén ember az istenadta,
Rothad a föld is alatta.
Bort ide, a Ponciusát,
Kezdjek vele véres tusát,
Én még csak a bortól félek,
Ha legyőzöm, holtig élek.
Nem baj, nem baj – zokogja Panka,
Ha meglegyinti édesanyja,
Mert kis kötője elszakadt
A nagy hancurozás alatt.
Nem baj? Parányi fílozófom,
Eszem a csöpp szádat, mi módon
Jöttél te arra, hogy mi a
Legbölcsebb filozófia?
Nem baj? Hány átvirrasztott éjem,
Hány örömem, hány szenvedésem
És példa hány taníta meg,
Hogy véled egy hiten legyek!
Nem baj, valóban semmi nem baj,
Elvégre egyre megy kacaj, jaj
S egyformán elvégződik a
Komédia, tragédia.
Nem baj, nem, semmi a világon,
De megsiratnám, kis virágom,
Ha azt, mit ajkad monda ma,
Szived vallaná valaha!
1905.
Taposs le mindent telhetetlen talppal,
Csak törj előre — önmagadnak!
Mindenki ördög; nincs ott fent se angyal.
Te se légy jó, mert szétszaggatnak.
Mért vinne felfelé az ut?
Nem rossz a rossz, nem rut a rut.
Lakj bár együtt undok varangygyal.
Jól megjegyezd: Kit izzó érzelemmel
A sírodig szivedbe zárnál,
Még istenként imádnod épen nem kell!
…és többre vágyj a holdfalásnál!!
Üres jelkép a rózsaág,
És semmisem paráznaság!
A tisztesség sallang a lánynál…
Így ront a gúny rám… és megfekszik mellem
A czimboráló éji árnyak.
Mikor lesz vége – sivitnak mellettem –
A balga önnönáltatásnak?
Az álmodó még mindig elbukott;
Az élet úgy szép, hogyha nem nyugodt.
Álom?! Bohóság! Élj a mának!
