Pirkad a lomb, nyaram elmúlt,
Elmúlt epedve nyaram,
A hold bőség-szarujában
Szeptember aranya van.
Ez a nyár volt a legszebb,
Mert legszomorúbb nekem.
Elmúlt. Most eldalolom majd
Szeptember éjjeleken.
Mert ez az én sorsom, üdvöm,
Tűnőben szép a nyaram,
Mikor a holdon, a szőkén,
Szeptember aranya van.
Az akkor volt… mondják sokan
S hozzá nagyot sohajtanak.
Az akkor volt… annyit jelent:
A mult örökre mult marad.
Az akkor volt… közömbösen
Az ifju ennyit mond csupán,
Az akkor volt, egy nyári est,
Mikor szerelmét megtudám.
Az akkor volt… mereng a lány…
Szerelme szép tündérkora,
Az akkor volt s a régi üdv
Többé nem újul meg soha.
Az akkor volt… sohajtozom,
Az esztendők hogy szállanak!
Az akkor volt… egyszer csupán!
S a mult örökre mult marad.
Ott van a tengersík róna közepette,
Haragos századok harczolnak felette,
Az lerontá tornyát, ez fergetegével
A templomhajónak hátulját dönté el.
Két oldala áll még, mint a test csontváza
S esd az időnek, hogy kimélje, ne bántsa.
A vén idő hallgat, de ráül a romra
S hol legépebb a fal, ott kezdi és bontja.
Tejfehér uszályu felhők járnak-kelnek,
A szent hely romlásán dörögve könyeznek:
Te vén idő, tudd meg, hogy az istent bántod,
Mikor e szent helynek falait rongálod.
Meg is szakad néha a templom romlása,
Tovább megy az idő, hogy hát ne is lássa;
De emberek jőnek, kő kő után dobban
S egész szekerekkel viszik tova onnan.
Igy, mit tűrni látszik idő és természet,
Azon emberektől nincs semmi kimélet.
Egyikét fösvénység ördögei küldék,
Másikát sarkalá az égető szükség.
De áll azért a rom, mint a multak váza,
Az eltünő élet képeit példázva.
Éltünk: elenyésztünk. Ez az egész élet.
Egy kis szikra, mely e fagyos földre tévedt.
Évek után új év, századokra század,
A jövőre ismét egy újabb kor támad:
S a mit egyik épit, lerontja a másik,
Hol az imádkozott, ez vígadva játszik.
Ide is eljárnak gond nem űzött népek,
Virágarczu lányok, gyorsvérü legények
S honnan egykor a hit az egekbe szállott,
Ott most szilaj nóta kergeti a tánczot.
De ha jön az éjjel és a világ csendes,
Még csak a denevér s a bagoly se repdes,
A mint a kétszarvu hold fellép az égre:
Lassanként gyülemlik a szentegyház népe.
Lágy szellem-alakok végetlen csoportja
Csengő énekléssel vonul be a romba.
S az, a ki ezt látja, az a pásztorember
Térdre esik némán, igaz érzelemmel.
Megújul az oltár, palástos szolgája
Isteni hitéből lángokat rak rája.
Régi imádságát lemorzsolja szépen
S egy sincs köztük, ki meginogna hitében!
A dal pacsirtája is ide száll reggel,
Itten imádkozik vidám, meleg kedvvel,
S az a repkény ottan a külső oldalban
S az a mohanép is fohászkodik abban.
A szentegyháznak meg vézna tető-karja
Szinte reszket, mintha mozdulni akarna,
Mintha egy világot tartana ölelve,
Mintha most is buzgó népe volna benne.
Ketyegésében rekedt, tompa dal van,
Virrasztó éjen gyakran nézem őt –
S úgy rémlik, lengő teste szeli halkan
Hiú forgáccsá az örök időt.
Nézem, milyen sunyin jár jobbra-balra,
Üvegkalitjából szinte lenyúl,
S bús életemre, a csüggedt fonalra,
Mint a párkák sziszegő kése hull.
S kiáltanék: hahó! fel! emberek!
Vigyázzatok! – De csend van a sötétben,
Hangom se fog, moccanni sem merek;
Száz mérföldig csak ingák vannak ébren,
Zord élükön titkos, vak fény inog:
Konok kések, arany gillotinok…
1923.
A naptár az év himnusza.
Az ünnepeknek ritmusa
dobog a rest időben.
A naptár az év himnusza:
vörös napoknak ritmusa
fekete esztendőben.
1911.
Az idő pénz. Ha meghalok,
Örökül egy órát hagyok,
És időt hozzá eleget:
Fiacskám, méregetheted.
Áll a kerék, s már mindíg állni fog,
Körülötte málló malom-romok.
Titokzatos, bús, szertelen vadon, –
Fut a patak igátlan-szabadon.
Áll a kerék, s már nem mozdul soha,
Felöltöztette lágyan a moha.
Csendesen, ahogy halottat szokás, –
Hadd szűnjön zaklatás, zakatolás.
Itt óra nem mutatta az időt,
Moha közül a nefelejcs kinőtt.
Rózsaszínű havasi nefelejcs, –
Hogy engem, olvasóm, el ne felejts.
Egy szálat, nézd, szakítottam neked:
Málló malomból egy csepp életet.
Hohe Rinne, szebeni havasok, 1925. szeptember
A felhő sem olyan, mint nálunk
És milyen más az őszi fény!
Nem csókol oly megejtő csókkal,
Mint ifjuságom szép helyén.
– Milyen az ősz? Olyan bűbájos
Álomba ringat most is ott?…
Megkérdeném, de messze vagytok
Százszor irigyelt boldogok.
Megkérdezem magától, édes:
Milyen az ősz? Oly szép talán,
Mint mikor egymásról álmodtunk
Sok fényes tündér-éjszakán?
– Milyen az ősz? Az őszi rózsa
Nem hervadt, szép, mint egykoron,
Amikor együtt nézegettük
Elábrándozva boldogon.
Az őszi rózsa olyan szép volt
Akkor; most is emlékezem,
Hogy féltünk a korai dértől,
Ha nézegettük kettesen.
Az őszi rózsa s mi szerelmünk
Milyen hamar elhervadott…
– Milyen az ősz maguknál, édes?
A nap még most is úgy ragyog?
Hogy ragyogott! Hogy szórta fényét
Magára, édes és reám,
Az az ősz volt a legszebb s maga
A legszeretettebb leány.
Ha eszembe jut, oly fájdalom
Égeti most is lelkemet…
– Milyen az ősz maguknál, édes?
Annál szebb – érzem – nem lehet!
Itt hűvös ősz van. Lehullott már
Az első, hideg őszi dér,
Lemondani tanít a hulló,
Búcsúzó, sárgult falevél…
Az én szívem is rideg, fásult,
Csak néha sóvárg és beteg…
– Milyen az ősz maguknál, édes?
Óh írja meg! Óh írja meg!…
Olyan volt, mint egy drága kisfiú
és sohse lesz más, mint kisfiú, nékem. –
A nők rosszak, az élet iszonyú,
és minden felnőtt ellenségem.
De szeretem a nemes gyermeket,
eleven kútfejét a meleg kacagásnak,
mert még nem les ki homloka megett
a sáfár intrikus, a Másnap.
Csúf másnapok kifutója vagyok,
de ma a boltbul a mezőre szöktem:
hajrá ma, kis betyár gondolatok!
A Másnap elmarad mögöttem.
Hallod a tengert? Ez hajószoba:
a padlón ülünk, és a hajó ingat;
tegnapok s holnapok örök sora
himbálja pillanatainkat.
1920.
Mogorva vén idő mosolygó leánya
Én reám hijába mosolyogsz, hijába!
Nem epeszt, nem csábít üde ajkad csókja,
Szerelemre nem gyujt arcodon a rózsa,
Szemed hjába ontja bűvös, bájos fényét,
Olyan lettem én már, mintha nem is élnék.
Megviselt a sors a testvérid okozta,
Szívem kővé dermedt, lelkem ki van fosztva,
Egy kis virág nem sok, nem tavasz egy bimbó,
Egy vágy, egy remény tán nem is boldogító,
Szerelemből egy csöpp balzsamot hogy hintsen?
Látod te mosolygó nekem annyi sincsen!
Pedig hajh, nem is rég gazdag voltam én is,
Lelkesített vágy is, biztatott remény is,
A szerelem kelyhe színig telve állott,
Azt hittem csak nekem nyitnak a virágok,
Aztán egy mosoly – ép’ mint a tied olyan,
S egy mennyország sírja nyílt meg e mosolyban,
Útamat azóta sivatagban járva
Nem hiszek a könnybe’, nem a mosolygásba’,
Könnyü pehely lettem dúló viharszárnyon,
Jóságát nem kérem, haragját nem bánom,
A tied’ se félem, a tied’ se kérem,
Szótlan közönyössel játszadozhatsz vélem.
De százszor, ezerszer áldanálak téged,
Ha mégis megtennél egy kis szívességet:
Hogyha neked is majd teher lesz mi földi,
Arcáid rózsáit az élet letörli,
S szemfedőd tenkezed megfonta, megszőtte:
Teríts egy pár araszt reám is belőle!…
1886.
