Wohl Janka: Egy költőhez

Tekinték, költő, búlepett hajadra,
És elbúsúltam ifjuságodon;
Eltűnt, oh, elenyészett éveiden,
Oly bánatosan méla arcodon.
Tekinték, költő, fényt szóró szemedbe,
Fáj a sugár, de ah, nem melegít,
Mint egyes lámpafény magányos sírról
Visszacsillantja a sír rémeit.

Tekinték, költő, lángész homlokodra,
És elmerengék múltad fénykorán…
Babéros főd még büszke tetterővel,
Szived szereimmel csüggött a hazán
Eggyé olvasztva szent barátság által,
Te a nemesek legnemesbike,
Ő, nemzetünk volt, s ah, letűnt reménye
Lángszellemeknek legdicsőbbike.

S barátoddal szived jelenje eltűnt,
Előtted a való kopár, rideg –
Lelked virágival sírt ékesítesz,
S élő jelen iránt kebled rideg.
Szelíden méla fényében a holdnak
Tágúlni érzed bágyadt kebledet,
De fáj, oh fáj a nap fényes sugára,
Sebzi köddel borított szívedet.

Oh, mért kell nékem most, oly későn élnem?
Vagy: oh miért éltél te oly korán?
Ma férfi vagy, már hamvadó kebellel,
Kinyíló szívvel én ifjú leány.
Túlélted már te régen érzeményid,
Temetve már tán lelked jobb fele –
Ellankadottan nézesz már csak vissza,
S idő előtt itt életed tele.

A múlt, a múlt! Ott vannak álmaiddal
Eltednek fényes tündérképei…
Jövő, jövő! Ott vannak még lerakva
Lelkemnek legszentebb reményei.
Haladhatunk, de vajon merre visznek
Egymástól el az élet útai?
Előttem áll ábrándos, szép jövendő,
Előtted a magánynak árnyai.

De örök kínnal száll keresni lelkem,
Örökös kétkedésben él szivem –
Oh, csak hiányra, és soha tökélyre,
Igaz kebelre nem akadt szemem.
Ábrándjaimmal, lelkem jobb felével
Bár áldozhattam volna én neked!…
De nem szabad, … talán te sem akarnád,
Vagy nem akarsz – csupán mert nem lehet?

Lehet, lehet! Oh kell, kell, hogy lehessen!
Szivem oly forró és oly lángoló,
Hogy érzete hideg, bágyadt szivedben
Elömlik majdan, mint egy tűzfolyó.
Oh, kösd le sorsom! Bár csak egy időre.
Ha csak akarsz, oh hidd, lehet, szabad!
Lelkednek add nekem csak egy sugárát…
S boldog leszek tebenned s általad!

Kis János: Az idő eljár

Búcsút vett húsz esztendő,
Sok multtá lett már
Ami vala jövendő:
Az idő eljár.

A tavaszt elkergeti
Ezennel a nyár,
S azt az ősz s tél követi:
Az idő eljár.

Lillim teljes orcái
Lángként égnek bár,
Hervadandók rózsái:
Az idő eljár.

Míg forrón ver kebele
S tüzes csókra vár,
Addig vígadok vele:
Az idő eljár.

A jót hálátlan venni
s nem becsülni kár,
Sietek boldog lenni:
Az idő eljár.

Juhász Gyula: Darvadozás

Tömörkény lócáján ülök, üldögélek,
Nézem a Tiszát, mely folyik, mint az élet.

Kavarog az élet, ám a Tisza ballag,
Fölötte szép csöndes tavaszi fuvalmak.

Kikelet készül kinn és az alkonyatban
Hajnali derű és boldog bódulat van.

Felhők csodálkozva a Tiszába néznek,
Ballag a vén víz és elmúlnak az évek.

Tömörkény lócáján darvadozva árván,
Ámulok az élet örök egy csodáján.

Darmay Viktor: Ezredévek jönnek, mennek

Ezredévek jönnek, mennek
Tünő habján a jelennek,
S titkos örvény forgatagja,
Ami fenn volt, leragadja.

Óriások, szörnyhatalmak,
Hova lettek, merre vannak?
Nagyságukból nincs egy porszem…
S az a világ nincs sehol sem.

Az ős-káosz ködméhébül
régi romra új rom épül,
S új koroknak kürtje harsan
Vágyban, hitben, gondolatban.

S míly csodák, hajh! Mennyi fenség!
Megvalósult képtelenség…
Szolgaláncok szétszaggatva…
S az ész miljó diadalma!

És oh mégis, – vagy oh mégse…
Bármit szült az idő méhe,
S bár sok jósló-fény jelenté –
De az Ige nem lett testté!

Ez örök, gyors káprázatban
Van egy, ami változatlan:
Sötét átok, gyászos bélyeg
Arcán az emberiségnek.

Oh ma is még, úgy, mint régen,
Van, aki él verőfényben,
S ki tengődik, ázva-fázva
Nyomorúság pitvarába’.

A nép nagyobb, de bölcs nem lett,
Ravaszság nyer győzedelmet,
S az igazság, keservébe’,
Ma is búsan néz az égre.

Farizeus, Judáslelkek
Most is nagyban tiszteltetnek;
S ma is az a legjobb köztünk,
Kit mindnyájan megköveztünk.

Czóbel Minka: Hullámok

Emberélet! Feltünik itt-ott egy alakja
Templomban, vásártéren, magányos utakon, mezőn,
Imádkozik ez, szánt amaz, ez szenvedő beteg,
Az már nyugszik virágos terítőn.

Feltűnik itt-ott egy jelenség,
De létének csak egy-egy perczét láthatom,
Lelkűknek legmélyére nem tekinthetek
Éltüknek lánczolatját kezdettől végig nem kisérhetem.

Nem láthatom: testük miként szövödik
Napról napra ujult alakba át,
Nem tudhatom: kinek mikor, hol vége?
Hol szakad az örök nagy mindenségbe?

* * *

Csodás vagy emberélet! Folyamhoz hasonló.
Mely viztömegjét magával ragadja
Milliárdnyi cseppben,
S itt-ott felszinre kerül
Örök törvényű véletlenségből
Egy-egy megfénylő habja.

* * *

Álltam folyamnál fehér holdvilágban
Ködös párákon csillogott keresztül
A viz aczélja
Fehér fényesen,
S folyt a folyam tovább öröklét véghetetlen tengerébe.

* * *

Álltam folyamnál napsugaras délben,
Arany lett habja, szines fényes mélye,
Selymes tömegje át és át ragyogva;
Szivárvány szinek játszadoztak benne

A zöld, a kék,
Viola szinű árnyalat.
Napsugarakból szőtt arany háló alatt.
S folyt a folyam tovább öröklét véghetetlen tengerébe.

* * *

Álltam folyamnál bőszült zivatarban,
Zuhogva ontá iszap-terhelt habját
Öröklét véghetetlen tengerébe.

* * *

És ismét álltam ezüstös folyamnál,
Lassan simúlt el felcsillámló habja
Illattól terhes esti lég alatt.
Lassan simúlt el milliárdnyi cseppje,
Megfénylett itt-ott a hullámok széle,
Megszéditett az örökkévalóság
Emberfeletti fényes gondolatja:

* * *

E milliárdnyi cseppből egy se vész el,
Megy az örök tengerbe, – vissza jön majd
Felhőknek szárnyán,
Ködfátyol páráján.

Ki tudja?
Ezt a csepet mely most fényesen
Szemembe csillan, nem nézte-e régen
E helyen épen
Egy hozzám hasonló élő ember
Sok ezred év előtt lehúnyt szemével?

* * *

Hol az a szem, hol az a gondolat most?

* * *

Megvan! de hol? –

* * *

Csodás vagy emberélet, folyamhoz hasonló!

Rythmicus próza