Reményik Sándor: Ha nem lesz többé iskolánk…

Ha egyszer nem lesz többé iskolánk,
– Nem lesz üvegház gyönge palántáknak, –
Ha nem lesz tanterem,
Hol a tanító nyíló ajakán
Az ige-virág magyarul terem,
Ha nem lesz többé szentesített mód
Oktatni gyermekünk az ősi szóra,
Ha minden jussunkból kivettetünk:
Egy Iskola lesz egész életünk,
S mindenki mindenkinek tanítója.

Bölcsek leszünk, szentek leszünk,
Hogy gyermekeink lelkéhez közel,
Mindíg közel legyünk.
Nem leszünk semmi más:
Hitben, hűségben, tisztaságban
Egymásnak folytonos példaadás.

És esküszünk
Mindenre, ami szent nekünk:
így, iskolátlanul
Egymásból olyan nemzedéket nevelünk,
Hogy mind az idők végezetéig
Megemlegettetünk.

1924

Brassai Viktor: Diplomások

Itt állunk. Jó pár könyv mögöttünk,
portékánk: számok, szók, receptek.
Mindegy. Kinek eladni jöttünk,
kenyeret is alig vehetnek.

Lábunk alatt, min bizton állna,
nincs föld s ha van, csak gyönge rögnyi,
így kell nekünk a piszkos árban
kapkodva s küszködőn verődni.

Amire vágyunk, szinte semmi,
s az is mind messzebb szállva int már.
Itt nem fogunk mi megpihenni
soha, betelt kis álmainknál.

S a Kor kegyetlen kérdezőjel,
mely egyre választ, véglegest, kér:
az úrral, vagy az éhezővel,
melyikkel vagyunk hát mi testvér?

1933.

Pakots József: Ecce homo!

Ott álltunk ketten: a fiam, meg én
A tintafoltos zöld asztal előtt –
A tanító szólt: “Ez az a gyerek?”
– Igen! – feleltem s bemutattam őt.

– Ez az a gyerek… ez a szőke fej,
Amelyet búsan im’ föláldozok;
Az élet titkos, mély betüivel
Jegyezzék tele e kis homlokot.

– Ez az a gyerek… ez a büszke szem,
Ez az ártatlan, tiszta, szent mosoly,
Amelyre majd a hetük ólmos árnya
Sötét barázdát vonva, ráomol…

– Ez az a gyerek… e parányi lélek,
Ki előtt ime megnyílik az út…
Szemem könnyével mosom kezeim:
Tegyék hát rá a szöges koszorút…

Ecce!… gondoltam nagybúsan magamban,
Amint ott álltunk a fiam, meg én,
A hideg, komoly iskola-teremben
Beíráskor, szeptember elsején…

Reményik Sándor: Régi csoportkép előtt

Baráti emlék: “érettségi kép”,
Húsz éve itt függ a szobám falán,
Húsz év óta talán ma legelőször
Néztem e kép szemébe igazán.

A fényképész csoportba állította
És lombfűzérrel fonta őket át,
Az élet pedig szerteszét dobálta,
Mint egy csoportba lecsapó granát.

Két szomszédomra hull tekintetem:
Egyik, gondolom, mezőségi pap, –
A másik néma kertész, muszka síkon
Porával éltet vadvirágokat.

Sápadt homlok a jobb sarokba fenn,
Kemény tornász, mindenkit letepert, –
S már akkor intett neki messziről
A temetőnél is szomorúbb kert.

Alul a két utolsó szörnyű sorstárs
Egymás mellé hogy is kerülhetett?
A fotografus megálmodta tán
Önként kihívott testvér-végüket?

A csillagásztól Csehszlovákiában
Szeretném ma este megkérdeni:
A földrengésből elég volt-e már?
S mit mondanak a csillagok neki?

Az akkori fesztelen cimborákból
Barátom mostanig csak egy maradt,
Ha bírnám, járnám vele még ma is
Szerelmünket: a nagy havasokat.

Az élők közül azóta nehány
Életem ködvilágán átsuhant,
Húsz év után éppen ma kellene
Találkoznunk: kiket nem rejt a hant.

Ma kellene összesereglenünk
Vezetőnk, a nagy “Tanító” körül,
Kinek vetéséből egy kis magot
A lelki roncs is őriz örökül.

Ma kellene összesereglenünk,
S vajjon van kettő, ki találkozik?
Vérbefúlt az első decennium
És fáradtságba fúl a második.

Akik élnek, ó, hány határon át
Kellene árkon-bokron futniok,
Hogy köszöntsék a kút mellett a fűzfát
S templom tövén a kollégiumot.

Állok a régi csoportkép előtt,
Saját sorsom is reám nehezül, –
Mintha kihűlt, üres és óriás
Granát-tölcsérben állnék egyedül.

Kolozsvár, 1928. június 27.