Az első dal egy lányról szólott.
Fehér lány volt, ki félve adta
A könnyfakasztó, szűzi csókot.
Aztán más lányról énekeltem…
Jéghideg volt mindkettőnk ajka,
Fáradtak voltunk mindaketten.
És ismét égtem izzó vágyba’…
Feltámadt szívvel bandukoltam,
De nem találtam egy leányra…
Most már elhagytak mind az álmok,
A dal kihalt, szivem üres lett,
Köröttem bor s festett leányok…
1899. szeptember 5.
Ónszürke ködével száll le az alkony.
És bontja ki szárnyát búsan hidegen.
Tán, hogy titeket fátylába takarjon
Emlék, – szerelem?…
Átvillan a fényetek éji sötéten,
Hit, hű szerelem s te, csalóka remény –
Mint árva hajósnak, törten, hazatérten
Bús északi fény.
És bágyad a sugár, tűz lángja kilobban –
Bús, fénytelen éjnek árnya kisért.
Egy könny lepereg, nem sejtve, titokban, –
Ki tudja – miért?…
Ördögszekér, ördögszekér,
Hova kerget-kurgat a szél?
Akárhova, a szívemet
Rád kötöm és szerelmemet.
Vigyed, vigyed a szél útján,
Kopár tarlón, sima pusztán,
A homokos dombtetőre,
Perjés, füves temetőre.
Ha megállit árok szele,
Dobd le, soh’sem gondolj véle,
Inkább árok legyen sirja,
Csakhogy szívem más ne birja.
Hej a legény mind hűtelen,
Igaz köztök egy se’ terem,
Ki a szívét neki adja,
Nincsen annak boldog napja.
Ördögszekér, ördögszekér,
Akár merre kerget a szél,
Vidd magaddal a szívemet,
Röpitsd el a szerelmemet!
