Völgy homályán, fák hüsében,
Kert megett,
Zeng a lantos hév szerelmi
Éneket.
Zeng, ha gyúl a rózsahajnal
Keleten,
Ha nyugodni bérc megé a
Nap megyen.
S szép tavasszal, nyár hevén, hüs
Őszön át
Pengeti a szerelemnek
Hév dalát.
S édes díja zengzetének,
A leány
Ha kacsingat által a kert
Ajtaján.
Jő a tél, és megnyil a kert,
És ragad
Kebelére a leány – más
Boldogot.
A csalódott megy kinok bús
Éjjelén,
S hallgat a dal lantja néma
Idegén.
Dunavecse, 1841. május 27.
Ónszürke ködével száll le az alkony.
És bontja ki szárnyát búsan hidegen.
Tán, hogy titeket fátylába takarjon
Emlék, – szerelem?…
Átvillan a fényetek éji sötéten,
Hit, hű szerelem s te, csalóka remény –
Mint árva hajósnak, törten, hazatérten
Bús északi fény.
És bágyad a sugár, tűz lángja kilobban –
Bús, fénytelen éjnek árnya kisért.
Egy könny lepereg, nem sejtve, titokban, –
Ki tudja – miért?…
Ördögszekér, ördögszekér,
Hova kerget-kurgat a szél?
Akárhova, a szívemet
Rád kötöm és szerelmemet.
Vigyed, vigyed a szél útján,
Kopár tarlón, sima pusztán,
A homokos dombtetőre,
Perjés, füves temetőre.
Ha megállit árok szele,
Dobd le, soh’sem gondolj véle,
Inkább árok legyen sirja,
Csakhogy szívem más ne birja.
Hej a legény mind hűtelen,
Igaz köztök egy se’ terem,
Ki a szívét neki adja,
Nincsen annak boldog napja.
Ördögszekér, ördögszekér,
Akár merre kerget a szél,
Vidd magaddal a szívemet,
Röpitsd el a szerelmemet!
Megvan az én szivem sértve,
Halálosan sebesítve,
Azért vagyok ilyen beteg,
Azért tovább nem élhetek.
Halálos az én nyavalyám,
Készítsd a szemfedőt anyám,
Fonj koszorút rozmarinból,
És szomorúfűz ágából.
Temetess a kert szélébe,
A kerítés közelébe,
Oda, a hol akkor álltam,
Mikor őt utó’szor láttam.
A hol megszakadt a szivem,
Ott nyugodjék a holt testem.
Oda hullasd könnyeidet,
Hová én az enyéimet.
1860.
Először hogy ha elhagyott
Barátod, kedvesed,
Sötét lesz élted, fénytelen
Szíved majd megreped.
Ha másodszor egy kedves lényt
Sors tőled elragad,
Megkettőzött a fájdalom,
Mely lomhán rád szakad.
Ha harmadízben búcsúzál
Még égetőbb a seb,
A kín, mely lelked fogja át,
Még szörnyűbb, élesebb.
Mert már nem őrzöd vigaszul
Szentelt emlékidet,
Hiszen tudod: – előbb-utóbb
Feledni fog szíved.
Túlsokat álmodtam, álmodtam rólad.
Túlsokat néztem a távolba várva.
Itt tartlak most a karomba zárva
És nem vagy közelebb.
Úgy csak szoríts, had érzem a véred,
Fúrd csak a fejed kabátom alá.
Lelkem még mindig a távolba réved.
Való lett álmom s most álom az élet
És én még fázom.
Szoríts, csak szoríts. A bűbájt tépd el.
Mért borong bennem még, vágy és bánat?
Gondolatom mért száll keresve széjjel?
Egyedül vagyok mint álmomban éjjel
És csodálkozom rajtad.
Túlsokat álmodtam, álmodtam rólad.
Itt tartlak most a karomba zárva
És ölelsz és csókolsz és mindhiába.
Nem férsz közelebb.
Éj leng alá a mély vadonra,
S az út majd jobb -, majd balra tér;
Lépteim bolyongva tévedeznek –
Ki lesz előttem hű vezér?
A menny ivén ugyan fölöttem
Ragyognak égő csillagok,
De vajh talál-e célra pályám,
Ha lángjaiknak hinni fog?
Az égi fények ezredénél
A lyányszem tündöklőbb vala,
S mégis, ki hittem súgarának,
Haj engem mégis megcsala!
Veszprém, 1842. november
Tündöklő csillagok,
Lobogva fényletek:
Hajh szívem is lobog
Mint a ti fényetek.
De kebletek nem ég.
Szerencsés csillagok:
Hidegen fénylenek
Tündöklő lángitok:
Bennem mint Aetnatűz
Dúl, forr az érzelem,
Velem kél s nyúgoszik
A megcsalt szerelem.
S hajh mégis lángjaim
Kiolthatatlanok,
Mint örök fényetek,
Tündöklő csillagok!
Az angyaloknak kara zendül:
Krisztus szállott alá a mennybül!
Dicsőség fenn, a földön béke,
Megváltva világ bűne, vétke!
Hiszem, mit az égi hang hirdet:
Eloszlatja fénye a hitnek
Az éjek éjét, – meg lesz váltva
A századok örök nagy átka.
Hiszem: fajunk a gyönge, gyarló,
Bűnben fogamzott, bűnre hajló,
Pora a földnek s úr felette:
A hitben ujjá lesz teremtve.
Hiszem, hogy aki félre lépve
Mint első dobott sárt erényre,
Gáncsa volt szépnek és nemesnek:
Örök kárhozatba nem eshet!
Hiszem, hogy kié az öröklét,
Magához emeli a gyöngét,
A kétkedőt magához váltja
S mindenkinek meg lesz bocsátva.
De hogy amíg rajongtam érted,
Kacagva lelkem összetépted,
Hogy annyi ábránd, annyi álom,
Oly sok reményem holtra váljon:
Hogy olthatatlan lángban égjek
Szétfoszlott szálán a reménynek,
Bolyongva romok között járjak,
Romja közt vesztett ifjuságnak:
Hogy e bűnöd megváltva légyen,
– Bár imádkozván esdve kérem,
Hogy megbocsáthassa az Isten:
– Oh ezt az egyet – nem hiszem!
1884.
Játék gyanánt veszed a férfi sziveket,
Látom játék nélkűl a gyermek nem lehet.
Az álgyöngy játéknál egyéb mi lenne más?
Most itéljétek meg, ki köztünk a hibás.
