Völgy homályán, fák hüsében,
Kert megett,
Zeng a lantos hév szerelmi
Éneket.
Zeng, ha gyúl a rózsahajnal
Keleten,
Ha nyugodni bérc megé a
Nap megyen.
S szép tavasszal, nyár hevén, hüs
Őszön át
Pengeti a szerelemnek
Hév dalát.
S édes díja zengzetének,
A leány
Ha kacsingat által a kert
Ajtaján.
Jő a tél, és megnyil a kert,
És ragad
Kebelére a leány – más
Boldogot.
A csalódott megy kinok bús
Éjjelén,
S hallgat a dal lantja néma
Idegén.
Dunavecse, 1841. május 27.
Tündöklő csillagok,
Lobogva fényletek:
Hajh szívem is lobog
Mint a ti fényetek.
De kebletek nem ég.
Szerencsés csillagok:
Hidegen fénylenek
Tündöklő lángitok:
Bennem mint Aetnatűz
Dúl, forr az érzelem,
Velem kél s nyúgoszik
A megcsalt szerelem.
S hajh mégis lángjaim
Kiolthatatlanok,
Mint örök fényetek,
Tündöklő csillagok!
Az angyaloknak kara zendül:
Krisztus szállott alá a mennybül!
Dicsőség fenn, a földön béke,
Megváltva világ bűne, vétke!
Hiszem, mit az égi hang hirdet:
Eloszlatja fénye a hitnek
Az éjek éjét, – meg lesz váltva
A századok örök nagy átka.
Hiszem: fajunk a gyönge, gyarló,
Bűnben fogamzott, bűnre hajló,
Pora a földnek s úr felette:
A hitben ujjá lesz teremtve.
Hiszem, hogy aki félre lépve
Mint első dobott sárt erényre,
Gáncsa volt szépnek és nemesnek:
Örök kárhozatba nem eshet!
Hiszem, hogy kié az öröklét,
Magához emeli a gyöngét,
A kétkedőt magához váltja
S mindenkinek meg lesz bocsátva.
De hogy amíg rajongtam érted,
Kacagva lelkem összetépted,
Hogy annyi ábránd, annyi álom,
Oly sok reményem holtra váljon:
Hogy olthatatlan lángban égjek
Szétfoszlott szálán a reménynek,
Bolyongva romok között járjak,
Romja közt vesztett ifjuságnak:
Hogy e bűnöd megváltva légyen,
– Bár imádkozván esdve kérem,
Hogy megbocsáthassa az Isten:
– Oh ezt az egyet – nem hiszem!
1884.
Játék gyanánt veszed a férfi sziveket,
Látom játék nélkűl a gyermek nem lehet.
Az álgyöngy játéknál egyéb mi lenne más?
Most itéljétek meg, ki köztünk a hibás.
Mily nagy golyhó vagy te,
Kicsiny kis Mariska,
Mit szaladsz, tán azt gondolod,
Megmar téged Miska?
Sohse fuss, kis galamb,
Miska nem bánt téged;
Nem látod? hisz szereti csak
A te kedves képed.
Jaj én, édes anyám,
Legényektől félek,
Oly hamisak, a lánnyal mind
Csipkelődhetnének.
Miska nyelve édes,
Erre-arra fordul,
Kis Mariska, szép Mariska
Im bele bolondul.
Egyre táncol, dalol,
Egyre irul-pirul,
Hej, arcán a szerelemnek
Első csókja virul…
Sir Mariska, búsul.
Mi történt a háznál?
Hamis legény, hamis Miska,
Jaj, de meggyaláztál!
Itt azt mondják, tisztátalan vagyok,
Ki asszonyul hat férfiban csalódtam.
Samáriában mélyek a kutak,
De kút vize nem oltja szomjam.
Szomjuhozom az élet bő vizét,
Mely cseppjét sziklából lövelli szét,
S ha majd rá találok
Mielőtt korsóm megmeríteném,
Azt kérdem tőle: jövevény,
Te vagy-e az a hetedik.
Kivel a korsóm megtelik,
Te vagy-é az a hetedik, kit várok.
1933.
Az első dal egy lányról szólott.
Fehér lány volt, ki félve adta
A könnyfakasztó, szűzi csókot.
Aztán más lányról énekeltem…
Jéghideg volt mindkettőnk ajka,
Fáradtak voltunk mindaketten.
És ismét égtem izzó vágyba’…
Feltámadt szívvel bandukoltam,
De nem találtam egy leányra…
Most már elhagytak mind az álmok,
A dal kihalt, szivem üres lett,
Köröttem bor s festett leányok…
1899. szeptember 5.
Ónszürke ködével száll le az alkony.
És bontja ki szárnyát búsan hidegen.
Tán, hogy titeket fátylába takarjon
Emlék, – szerelem?…
Átvillan a fényetek éji sötéten,
Hit, hű szerelem s te, csalóka remény –
Mint árva hajósnak, törten, hazatérten
Bús északi fény.
És bágyad a sugár, tűz lángja kilobban –
Bús, fénytelen éjnek árnya kisért.
Egy könny lepereg, nem sejtve, titokban, –
Ki tudja – miért?…
Ördögszekér, ördögszekér,
Hova kerget-kurgat a szél?
Akárhova, a szívemet
Rád kötöm és szerelmemet.
Vigyed, vigyed a szél útján,
Kopár tarlón, sima pusztán,
A homokos dombtetőre,
Perjés, füves temetőre.
Ha megállit árok szele,
Dobd le, soh’sem gondolj véle,
Inkább árok legyen sirja,
Csakhogy szívem más ne birja.
Hej a legény mind hűtelen,
Igaz köztök egy se’ terem,
Ki a szívét neki adja,
Nincsen annak boldog napja.
Ördögszekér, ördögszekér,
Akár merre kerget a szél,
Vidd magaddal a szívemet,
Röpitsd el a szerelmemet!
Megvan az én szivem sértve,
Halálosan sebesítve,
Azért vagyok ilyen beteg,
Azért tovább nem élhetek.
Halálos az én nyavalyám,
Készítsd a szemfedőt anyám,
Fonj koszorút rozmarinból,
És szomorúfűz ágából.
Temetess a kert szélébe,
A kerítés közelébe,
Oda, a hol akkor álltam,
Mikor őt utó’szor láttam.
A hol megszakadt a szivem,
Ott nyugodjék a holt testem.
Oda hullasd könnyeidet,
Hová én az enyéimet.
1860.
