Szerettelek téged
Hajnalhasadáskor, –
Harmatos hajnalon,
Rózsapiruláskor,
El is feledtelek
Első kakasszóra,
Mindennap feledlek, –
Máig is temetlek
Azóta, azóta
Meggyászoltalak én,
Pillangós ruhába
Sirattalak minden
Hangos kacagásba, –
Pénteken pirosba,
Szombaton fehérbe, –
Ma is gyászollak tán,
Virágvasárnapján,
Rózsapiruláskor,
Talpig feketébe.
1906.
Vagy adtál volna viharos erőt
Mely mólót ostromol, –
Vagy adtál volna méltóságos csendet,
Mely lelket simogat, –
Vagy adtál volna széles láthatárt,
Mely sokfele kitárul, –
Vagy adtál volna mélységet, amelybe
Nap és hold belebámul, –
Áldottál volna meg,
Vagy átkoztál volna meg, –
Csak ahogy hozzád mentem: felemásan,
Csak úgy ne bocsátottál volna el
Csak úgy ne bocsátottál volna el!
Mondtam az észnek: hagyd! a szívnek: szív! ne szeresd őt,
S e diadalmim közt boldogan élek-e? nem.
1838. július 12.
Nem mondom, hogy szeretlek,
Mi haszna mondanám?
Te szómra nem hajolnál
S csak búmat toldanám.
Nem mondom, mint szeretlek,
Hol lelnék arra szót?
Nem érez, aki érez
Szavakkal mondhatót.
Nem mondom, e kebelben
Mi mély a fájdalom:
Az ilyen fájdalomnak
Legjobb a sírhalom.
1836.
Szerelemnek kényes virágát
Kezemmel én nem illetem;
Virág nélkül is majd csak elfut
Arasznyi földi életem.
Virág nélkül is ád az isten
Egy-két víg esztendőt, tudom…
Mért kergessek hát délibábot,
Szerelem, csalfa útadón?
Szerelemnek kényes virágát
Csak úgy távolról nézem én,
Mulattat, hogy szúrós tövise
Sebet vág milliók kezén.
Sebet vág milliók kezén, – de
Fájdalma a szívben sajog…
Be jó, hogy engem nem kínoznak
Ilyen szívfájdító bajok!
…de mintha titkon, nem tudom, hol,
Lágy, suttogó hang szólana,
Mely incselegve, intve, óva
Azt súgná pajkosan: “Nana!
Megbánod még, ne félj, ha elfut
Ifjú esztendeid sora!”
Szívem egy percre összerezzen –
És azt dobogja rá: Soha!
Későn jött az az asszony,
Aki néz, akit áldok
És ez a Puszta megöl,
Hol hasztalan kiáltok.
Óh, ez a nagy sivatag,
Óh, ez a magyar Puszta,
Szárnyaimat már hányszor
Sározta, verte, húzta.
Ténfergek s már az sincsen,
Ami könnyre fakasszon:
Korán jöttem én ide
S későn jött az az asszony.
Oh szerelem, te óriási láng!
Ki a világot gyujtod ránk,
Aztán ellobansz… tán egy perc alatt,
S örök sötétség és hideg hamvad marad.
Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt
Oly sok zavart okoztál – kedvesebben
bánsz legjobb barátommal, mint velem.
Csak hajadat szeretném simogatni.
Alig is érnék hozzá.
Idegen érzések bántanak meg.
Vízcsepp
alakjában világítsz álmaimban.
Csak kapáltam nap mint nap egyre.
Kis ösvényecském el van keveredve
búsító fürtjeiddel.
Sándor úrnak jó keztyűje van
s az én kezemet nem melengeted.
Iddogálnak – hej! – a legények,
ünnep van
és én nem tudok örülni neked.
1927. vége (?)
Jó volna most is kívűl állni
de ezt is meg kellett próbálni
Ha sohase szerettél volna
az ajkam egy panaszt se szólna
Ha sohse csókoltalak volna
a szívem most is nyugodt volna
Jó volna tőled elmaradni
jó volna innen elutazni
Jó volna rád nevetve nézni
a legjobb volna rád se nézni
Jó volna lenni illedelmes
Jó volna nem lenni szerelmes
Jó volna erről nem beszélni
a legjobb volna nem is élni
1919.
Reszket a szivemnek
Minden fájó hurja,
Pengeti a rózsám
Hófehér kis ujja.
Pengeti kaczagva,
A mig el nem pattan
Kitörő panaszszal,
Elhaló sohajban.
