Téli versek

Samarjay Károly: Téli csillagesés

Lassan csörögve hulltak el
A sárga levelek,
A fák nagyot ásítva fel
Az égre néztenek.

Az égnek lenge csillaga
Szerette a tavaszt,
De látta az elpusztulást,
S busongva nézte azt.

Szerette a nyár lombjait,
A zöldes berkeket;
Mind elhalának mostan ők,
S a csillag könyezett.

Könye magasról hulla le,
Elhagyván az eget,
S mert fájdalom szülöttje volt,
Hulltában megjegedt.

És hóalakban szálla le
A fák tetőire,
Ágakra fagyva, mint jegec,
Csapokban csünge le.

Hó ült a hosszú ágakon,
Köd volt a völgyeken,
Varjak röpültek a mezőn
Károgva, éhesen.

A csillag téli éjeken
Zöld falevél helyett
Tündöklő jégcsapokra lát,
S búvában megrepedt.

Eltűnt az égnek táv ürén
A menny és föld között,
Magasban fénylő társai
Látták kihúnyni őt.

Benedek Elek: Az erdő télen

Óh, erdő, erdő, sűrű rengeteg,
Nem tud betelni a lelkem veled!
Szép vagy, ha fáid daltól hangosak,
Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.

Hogy nyargal át a szél hókebleden,
S te meg sem mozdulsz, alszol csendesen!
Hahó! Hahó! Vadászok kürtje szól.
Mit bánod azt te? Tovább aluszol.

Nem, nem, nem alszol, te csak álmodol,
S a lelked messze, messze jár, ahol
Örök tavasz van, rózsák nyílanak,
S dalos erdőre mosolyog a nap.

Hej, a te álmod milyen bús lehet!
Némán szenvedni át a zord telet!
Sem dal, sem rózsa, semmid sem maradt,
Száraz levél csak, az is hó alatt!

Szenvedsz és hallgatsz. Óh, e némaság
Az emberek közt, milyen ritkaság!
Üvölt a szél, s tűröd fenségesen,
Vársz a tavaszra nyugton, csendesen.

Óh, erdő, erdő, sűrű rengeteg,
Nem tud betelni a lelkem veled!
Szép vagy, ha fáid daltól hangosak,
Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.

Ölvedi László: Téli kép

Fehér havon repül a szánkó,
Innen-onnan torony integet,
Lila köd ül a falu felett.
Fehér havon repül a szánkó.

Megáll a szán, valaki köszön;
Nagyot üt a hang szivem falán.
Ember szólt, vagy csak visszhang talán?
Megáll a szán, valaki köszön.

“Járunk, vetünk, aratunk, alszunk;
Fázunk télen, dermedünk nyáron.
A mi álmunk álmatlan álom.
Járunk, vetünk, aratunk, alszunk.

Nyakunkon nyűgös janicsárhad,
Dandárral a vérivó basák;
Százan tartják egy kengyelvasát.
Nyakunkon nyűgös janicsárhad.

Nagy lobbanást itt senki se várjon.
Apró dühök morognak néha;
Csend lesz, mert hús fő a fazékba.
Nagy lobbanást itt senki se várjon.

Elhull az agg, nől a csecsemő.
Régi könyvnek romlik a lapja,
És szertehull dirib-darabra.
Elhull az agg, nől a csecsemő.

Magyar fejfán fakul az irás
S bár lelke van megannyi kőnek,
Ássuk árkát a temetőnek.
Magyar fejfán fakul az irás.”

Elhallgatott – s csend felelt rája.
Hív az alkony: mélylő, méla tó,
Indul a szán és villog a hó.
…elhallgatott – s csend felelt rája.

Valami zörren, vissza se nézek.
Valami villan, valami dobban –
Tán a kasza kérges marokban…
Eh, álmodom, vissza se nézek.

Benedek Elek: Téli ének

A nyájas ősznek vége, vége!
Lehervadt kertem minden éke.
Dértől feherlik bokra, fája,
Dalos madár nem száll le rája
Nem száll le rája.

Hol nemrég zengett víg madárdal,
Zord szel süvölt a kerten által.
S ami levél volt még a fákon,
Szerte röpül a pusztaságon,
A pusztaságon.

Óh szép kertem, mi lett te véled!
Virágod, lombod, haj mivé lett!
Lombnak, virágnak színe sárga,
Sóhajtva hull a hóba, sárba,
A hóba, sárba.

Az ég mi kék volt s most mi szürke!
Varjak kárognak fent az űrbe.
Kár, kár – szól a halotti ének –
Elhervadni a falevélnek,
A falevélnek.

Gyászol a föld, gyászol az égbolt,
Mindennek vége, ami szép volt!
Vaj lesz-e még – kérdem szorongva –
Óh, lesz-e még e fáknak lombja?
Lesz-e még lombja?

Lesz-e virág? – szorongva kérdem…
S ím, napsugár fénylik a légben!
Melege nincs, óh de világit,
Örülj szívem, lesz még virág itt!
Lesz még virág itt!