Bányai Kornél: Szőlőhegyek téli csöndje

Csöndes csatatér a föld, sugarakat bénító halál
vigyáz vén csőszként hajlokok homályos ablakából.
Fák csontjain öreg levél zörög s roppant győzelmi zászló
hegyormok ezüst lobogása távol.

Kár volt a harc, pezsgő nyarak derűje, mi elvonult,
kék boltok alatt szivek és lombok ujjongó muzsikája,
károgják éhes csőrrel este árnyai: a varjak és suhogva
hullnak halálos fellegként a tájra.

Rögbe szívódtak a harcosok s csak álom volt talán,
hogy egykor itt virultak s bátran tusáztak a téllel.
Elomló testüket gyümölcsös ősz takarja csöndesen
hervadt szirmokkal, sápadt falevéllel.

A béke egyszínű világa: fehér pázsitok és lombok
remegnek nyár emlékein, kék derengés szivárog.
Szívünkben s hantok alatt mélyen nyugosznak a pipacsok
s a halovány ajkú szőlővirágok.

Nyugat, 1927/2. szám

Agyagási Károly: Téli hangulat

Leveletlen a fa, bánatos az erdő,
Gyászruhaként borul rá a sötét felhő.
A szomorú csendet semmi sem zavarja,
Halott levél és ág levannak tarolva.
A leszálló napnak sárga, hideg fénye,
Sajnálva tekint a fekete erdőre.
Hogy a búsulónak ne lehessen nyugta:
Szél a halottait egymásba kuszálja.

Éjji szállásra vendégek érkeznek,
Holló, csóka, varjú fákra telepednek.
Nekik is jutott a fekete ruhából,
Ők is részt kérnek az erdő fájdalmából.
Szélfútta ágakról elrepülnek másra,
Nincsen semmi kedvük most a hintázásra.
Későbben a csendet ők is megzavarják,
“Kár, hogy bús az élet!” – mindnyájan kiáltják.

Erdő, csermely, madár, elfagyott virágok,
Ti a telet így is átalláboljátok.
A téli gyötrelmet hamar elfeledve,
Berendezkedtek vidámabb életre.
A felébredt tavasz hívó szózatára.
Anyagul szolgáltok a Szép alkotásra.

Sokan vannak, akik nem várnak virágot,
Mert örökös gyászban látják a világot.
Hagyjátok a panaszt ilyen szenvedőkre:
Mostani világban vergődő emberre.

Sárosi Árpád: Fehér asszony: a tél

Kiül toronyra, riadt háztetőre,
Széjjel terittet szemfedőt, előre
Juhászodik, remeg minden faloldal.
Fehér asszony kacérkodik a holddal.

Trónját disziti millió jégtüje,
Feljajdul tánchoz orkánhegedüje.
Betör az akkord, nyugalmat sodorván:
Paloták selymén, kunyhók árva rongyán.

Utak mérföldjét vad hajszával méri,
Átok, nyomor, romlás vádlón kiséri,
Terád vadászik ember, kósza vadra,
Halál-farsangján: mámoráldozatra.

József Attila: Téli éjszaka

József Attila: Tél - Györgyi Anna (Vers mindenkinek)

Légy fegyelmezett!

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy – valami szalag –
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?
A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben – –
varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.

A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.

A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél…

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.

1932. december

Földi János: Egy téli víg napra

A nap öszvevett világit ablakunkba sütteti,
Télidőbe, bár tekintsed, ékesül tekinteti!
Még alig, hogy kezde jőni szép világa felfelé,
Nem tudom, mi furcsa kedv már szíveinket eltelé.
Majd tovább is, hogy mosolygó fénye feljebb lépdegel,
Mind nagyobb-nagyobb serénység szíveinkbe keldegel.
Nem tudom, miféle nap lesz, mely ma hozzánk érkezik.
Látom azt, hogy víg örömmel kezdetén ígérkezik,
Mintha minden órán hívna, hogy ma vigadozni kell;
Titkos inditóerő ez, e napunkba! hinni kell!

Somlyó Zoltán: November

Ó, november, fütött szobák szüretje!
Ó, bús szivem: novemberi vidék!
Ó, téli ablak ködös köntösében
ti ráncos vállú szőllővenyigék.
Ó, fehér kéz! húga orkideáknak,
ó, parfőmterhes téli délután!
Ó, teaillat lomha gyöngyözése,
ó, mély utak, sötétek, kint Budán…

Vakító hósikokra gondolok ma:
volt egy telem, szerelmes, szép telem.
Szívem ezüstös csendjének vizébe
e tél színeit belétördelem.
Hadd ússzanak rajt, mint az anyatéjben,
az élet forró gyöngyei: a szók.
…Vakító hósikokra hullva, fekszem,
mint szökő őz nyomában a bozót.

Szamolányi Gyula: Téli rege

Hamvadó tűz mellett ülök a szobában,
Álmodásra hívó csöndes félhomály van.
Fejemet lehajtva, álmodozni vágyom…
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.

Azt a fényt, amely ott sugárzott szemében,
Azt a melegséget még mostan is érzem.
Óh, pedig azóta fázom, egyre fázom…
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.

Mosolya: imádság, nevetése: balzsam,
Ahogy kezem fogta, száz gyönyör volt abban,
S füldöntuli üdvök kéje a kis szájon…
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.

Maga volt a szépség, maga volt a jóság,
Teste liliomból, a lelkében rózsák.
Angyali valóság… mesebeli álom…
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.

Óh, hogy a mesének vége szokott lenni!
Óh, hogy az álomból föl is kell ébredni!
Angyalt szárnya készti: égbe visszaszálljon…
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.

Virág se volt, mikor koporsóba tették,
De virág közt sem lett volna ékesebb még;
Hiszen mind rászórtam szép reményem, álmom…
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.

Hull sűrű pehelyben künn a hó, csak húll, húlll…
Sose megyünk már ki a télbül, a búbul!
Sose lesz fény többé, se több dal az ágon…
Volt egyszer egy asszony ezen e világon.

Babits Mihály: Szőllőhegy télen

Az egész szőllőhegyet látni most,
a hegy husát most látni meztelen,
mint ájult hölgy, mutatja fesztelen
telt formáját, a gömbölyűt, csinost.

A barna föld emlőjét látni most,
emlőt száradva, dombot nesztelen,
hol az áttetsző gyöngygerezd terem,
melyből szürik a mézizű pirost.

Karók serege bús-meredten áll,
arannyal árnyal a ferde sugár,
a puszta hanton egy lélek se jár.

December, január és február –
mikor jön már a tavasz és a nyár?
a fosztott tőke álmodozva vár.

Gyóni Géza: Tavaszból a télbe

Most tavasz jön; a virág-zászlót
Lengetik már a szép magyar fák.
S minket telével, vad szelével
Messze pusztán vár orosz rabság.

Magyar tanyákra március
Virágos ággal most köszön be, –
S jaj, minket, minket vár a tél,
Minden szabadság temetője.

Magyar országút jegenyéi
Mint bánat orgonái zugnak –
S magyar tanyákra elviszik
Szelekre bizott sóhajunkat:

Kik tavaszból a télbe mentek,
Majd visszatérnek a rabok.
Győzelmi zászlós szent magyar fák
Csak addig virágozzatok!…