Hogy búsan a vonatra szálltam,
lenn volt az éji szürkület,
és a sötét mezőkre nézve,
szóltam: “Mi rossz tenélküled.”
Nappal van… A vasút a rétet
ujjongó kedvvel futja át,
friss illat árad messze-messze,
körül virágzó tarkaság.
A szélbe kék virágok ingnak,
s én tőlük félve kérdezem:
“Kék lányszemek, kéklő virágok,
felkelt-e már hű kedvesem?”
A kék virágok integetnek:
“Most kel fel épp hű kedvesed,
rád gondol és a szíve úgy fáj,
szemei könnytől nedvesek!”
Vergődni mindhalálig,
Vágyódni mindhalálig,
Violás pirkadattól
Rozsdás alkonyodásig,
Zsenge leánykaroktól
Vén kéj fojtó karjáig,
Be sokat fáj az ember,
Amíg lassan elvásik.
És mégse elég, mégse,
Mindig egyre több kéne,
Szomjas a keserű száj
Valami csuda mézre,
Karunk ölelő görcse
Csak nem tud elzsibbadni,
Új istennek, ördögnek
Vágyunk parolát adni,
S nagy boldogtalanságunk
Csak nem tud lelohadni…
1923.
Még több verset olvashatsz a költőtől a Tóth Árpád 15 legszebb verse című oldalon.
Nyitott ajtajú börtönben járok
Elmenni hozzád mégsem mehetek
Köt a parancs s én gyáva lázadó
Csak állok, nézek s csendben szenvedek
Síró fekete fák közt mint terhes,
Fázom, remegek féltve magzatom
A gyötrő vágyat mely hozzád vezet
S a hosszú napi imát mormolom
Könnyes levelek érintik halkan
Zizzenő szóval sápadt fülemet
Sóhajtva súgják föld felé tartva
Az utunk innen máshová vezet
Megállás nincsen ródd a lépteket
A kerék egyszer akit elkapott
Addig csavarja el nem ereszti,
Míg a nedves föld reá nem hullott.
B. Aliga munkatábor, 1940.
Éneklem a tavaszt, a fényt,
Bimbózó ifjú zöld reményt,
Szerelmes szívem sóhaját
S csitítgatom szegényt,
Nekem nyilik minden berek
– A vérem játékos gyerek –
S a Nap elém hajol
És rám kacag, milyen ravasz
– Ó pompa, szín, ó dús Tavasz! –
Csak Márta nincs sehol.
Havas telekre zsenge fű,
A szellő nádi hegedű,
Rügyeznek ifjú lányszivek,
Az arcokon derű!
Csikó nyerít szerelmi vészt
S a torkom fölkiáltni készt:
– Vén Földünk hogy forog!
S a kék ég is milyen magas,
– Ó pompa, szín, ó dús Tavasz!
– Reá ha gondolok.
Itt ékes, hímes szőnyegek,
Ott északon a bús hegyek,
Hol nem gondolnék rá soha –
De arra nem megyek…
– Rikolts, dalolj szegény torok:
– Ihaj, a Földünk hogy forog!
Ihaj szerelmi láz!
Mig jő a Tél, ki béhavaz
– Ó, pompa, szín, ó dús Tavasz! –
S a halál citeráz.
1922. június 18.
Kit feledni vágytam
S már-már elfeledtem,
Oh leány, mért tünsz föl
Ujra képzetemben?
Miért tünsz föl ujra
Piros orcáiddal,
Fekete szemeddel,
Fekete hajaddal?
Miért jut eszembe
Dús lelked kincstára,
Mely hét színbe játszik
Szivárvány módjára,
Melynek ellenállni
Hasztalan törekvés,
Mert bűvös háló az,
Honnan nincs menekvés.
Miért jut eszembe
A boldogság képe,
Mely, míg nálad voltam,
Szállt szivem fölébe,
Mint vándormadár, hogy
Ottan megpihenjen,
S megpihenvén, róla
Ismét elröppenjen.
Szép de nem jó csillag
Vitt engem tehozzád!
E csillag vezérli
A hajósok sorsát,
Kik egy ismeretlen
Hang után eveznek,
Amely vonja őket,
Míg örvénybe vesznek.
Mit használt, mit használt,
Tégedet találnom.
Ha megint eltűnél,
Mint az éji álom,
S most reményem is, e
Vakmerő kalandor,
Addig megy csak, hogy tán
Még meglátlak egykor,
De hogy összeforraszt
Véled ölelésem,
Oh ezt nem igéri
Még a reménység sem. –
Űzött a lemondás
A bú vadonába.
S hogy ennek határát
Keresém hiába,
Könnyelműség szárnyát
Vállaimra vettem,
És a csapodárság
Pillangója lettem.
Átröpűltem már nagy
Hosszu messzeséget,
Amidőn egyszerre
Utolért emléked,
S szárnyamat kitépte,
S átadott ujonnan
Régi bánatomnak,
Mely gyötör most jobban,
Mint a börtönőr a
Foglyot, aki tőle
Elszökött és aki
Ujra megkerűle.
Csörög lelkemen a
Fájdalom bilincse;
Lesz-e kéz, amely ezt
Róla lefeszítse?
Nyujtsd kezed, leányka,
Mondd ki, hogy szerettél,
És hogy ott vagy még a
Régi érzelemnél,
Mondd ki, hadd hulljon le
Fájdalmam bilincse,
A szép szabadságot
Lelkem hadd köszöntse!
És ha szeretél s ha
Még szeretsz: mi gátol,
Elszakadnod értem
Az egész világtól?
Én leszek világod,
És te istenem lész…
Oh jer karjaimba…
Vagy még többet remélsz?… –
Vagy ha szembeszállni
Nincs erőd a vésszel,
Melyet egyesűlő
Szerelmünk idéz fel,
Mondd, hogy a boldogság
Senki mástól nem kell,
S bárha tőlem örök
Elválás rekeszt el,
Hidd, hogy lelkeink e
Kínos állapotját
Még a boldogok is
Irigyelni fogják!
Pest, 1847. április
Hogy csókosat egyszerre álmodunk,
Csak ennyit tudok róla.
Istenem, az-e, akit gondolok?
Mindig megérzem,
Mikor lecsúszik a takarója.
Mi már talán sohse találkozunk,
Bús vándorok, mi ketten.
De ott vagyok, mindig, mikor kiván
És ő is eljött,
Akármilyen idegent szerettem.
Lehet, hogy dús, fekete a haja,
Ilyen hajat kivánok.
S óh, jaj, az ő dús, fekete haját
Hányszor hozták el
Arcomra kócos, szőke leányok.
Még egyszer fogom más csókjainál
Szemeimet lezárni:
Majd ha ő is így csókol valakit,
Csukott szemekkel,
Mert engem nem bírt már tovább várni.
Most ölelne meg valaki,
Most jönne az igaz asszony,
Ki csak egy kicsit öleljen,
De nagyon marasszon.
Most ölelne meg valaki,
Lehetne tiszta leányzó,
Hogy ömlene telt keblére
Az édes, a lágy szó.
Most ölelne meg valaki,
Valaki, hogy emlékezzem:
Sohse öleltek még némbert
Vissza szebben.
Most ölelne meg valaki,
Mikor futni kéne futva,
Mikor: ébredek-e holnap,
Isten tudja.
Most ölelne meg valaki,
Szép nőstény, könnyes és szánó:
Bűnbánó és dalos némber,
Víg bűnbánó.
A tavaszesti égen fölragyognak
A barna felhők közt víg csillagok:
Zord életem estéjén fölcsillan ma
A vágyam még,
A vágyam, mely már rég elhamvadott.
A tavaszesti rónán messze égnek
A barna árnyban víg pásztortüzek:
Bús álmaim estéjén szőkeséged
Föltündökölt.
Föltündökölt s jóéjszakát üzent.
Mit sarjú-hajak csiklandozva fednek,
Szeretném megcsókolni
Két vakszemed, a halványt,
Két kies völgyét a te szép fejednek.
Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni,
Belopózni fejedbe,
Szűz szeretnék maradni
S valami újat lelni, kitalálni.
Most én a Halál szárítóján lengek
Tele gondolatokkal.
Óh, talán testem sincs már.
De test nélkül is vágyok és esengek.
Csókosan s szűzen akarnék én válni
A fejedet csókolván,
Azt a két kies völgyet:
Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni.
Szerettem volna, hogyha untat
Bolondulása a Földnek,
Ez a nagy vér-lakodalom,
Cifra szűrömmel betakarni
Vihar elől magunkat.
Be jónak indult ez a játék,
De közben szinte mi kedvünkért
Kitört az égi háború,
Fájva, sivítva és cikkázva:
Átok ez, vagy ajándék?
Küldöm a szivemet szivedre
Óráiban borzalomnak,
Hátha mégis odatalál,
Ahol egyetlen helyet kaphat,
Hol tán mégis pihenne.
Be nagyon rettent ez a várás,
Be méltatlan is a mi sorsunk:
Tépett és véres milliók,
Két szép ember, kiket rosszkor vett
Elő a megkivánás.
