Mióta megnyílt lyány-eszem,
Sok legényen járt szemem,
S víg maradtam.
Észrevévén vágyokat,
Fellobtattam lángjokat,
S elszaladtam.
Ámde hogy megsajdítottam,
Akiért most hervadok,
Nála nélkül, azt mondottam,
Búmban meghalok.
Nem lelhetvén nyugtomat,
Elhurcoltam kínomat
A szilasba.
Búmon függvén gondjaim,
Beljebb vittek lábaim
A gallyasba;
S ott találván lombszínemben,
Kit szívemben hordozok,
Azt gondoltam, ijedtemben
Mindjárt meghalok.
Rámszögezvén zög szemét,
Felmosolygta kellemét
Orcájának.
Megköszöntött módosan,
Ingert adván nyájasan
Mély szavának;
S kérdvén, hogy zöld rejtekemben
Tán kegyesre vár’kozok?
Azt gondoltam, szégyenemben
Tüstént meghalok.
Hallván, hogy nincs kedvesem,
S hogy csak búmat üzgetem
Tébolygással;
Vigasztalta szívemet,
Ébresztgette kedvemet
Eggyel-mással;
S vágyakodván vallására:
Szívétül mit várhatok?
Ah! most, mondám egy szavára
Élek vagy halok.
Elkészítvén útjait,
Végre titkos lángjait
Megvallotta.
Ez fonnyasztó kétemet,
Mely meglepte szívemet,
Szétosztotta;
S átérezvén hő mellyemben,
Mely szerencsés lyány vagyok!
Azt gondoltam: örömemben
Mindjárt meghalok.
Jó sokáig kínzottam,
Mert illőnek tartottam,
Habzásimmal.
Már harcokra duzmadott,
Már alkukra olvadott
Gátjaimmal;
S minthogy hinni azt kezdette,
Hogy hozzája langy vagyok,
Csak meggyóntam, hogy érette
Élek és halok.
Nincs azóta víg napom,
Hogyha őt nem láthatom
Gallyasomban.
Éjjel lázok kínzanak,
Nappal gondok fojtanak
Magányomban;
S hogyha karján álmaimban
Mást csüggedni salygatok,
Felserkenvén, kínjaimban
Csaknem meghalok.
Már előre képzelem,
Mint derűl fel életem
Gyötrelmébűl,
Majd ha egyszer láthatom,
Hogy hajnallik násznapom
Kétségébűl;
S ah! ha végre szép nyakában
Mint menyasszony olvadok,
Nincs mód benne, hű karjában
Aznap meghalok.
Jaj! de míg ez meglehet,
Hosszú hosszú két hetet
Kell kiállnom,
A sok óraperceket,
Mint esztendőezreket,
Átszámlálnom!
Essetek ki életembűl
Tik tizennégy bús napok!
Mert én addig szerelembűl
Százszor meghalok.
