Kaffka Margit: Leánykérés

Fehérzimankós téli éjszaka
Éjféli miséről mentünk haza,
S járt legelül, csuda hallgatagon,
A jegyző úrral Mária hugom.

A férfi szólt az erdő szélinél:
– Hallotta-é, kisasszony, mit beszél
Kettőnkről együtt a falu? – Tudom!
Sietve mondta Mária hugom.

A rozsvetés dűlőjin szólt megint:
– A szóbeszéd igaz lehetne mind,
Ha jönne vélem, – mindig egy úton…
– Igen! – felelte Mária hugom.

Mégegyszer szólt a szérüskert megett:
– Édes kis madaram! Fáradt lehet!
Adja a karját! – S ment hallgatagon,
Hozzásimulva Mária hugom.

1902.

Verseghy Ferenc: A haldokló leány

Mióta megnyílt lyány-eszem,
Sok legényen járt szemem,
S víg maradtam.
Észrevévén vágyokat,
Fellobtattam lángjokat,
S elszaladtam.
Ámde hogy megsajdítottam,
Akiért most hervadok,
Nála nélkül, azt mondottam,
Búmban meghalok.

Nem lelhetvén nyugtomat,
Elhurcoltam kínomat
A szilasba.
Búmon függvén gondjaim,
Beljebb vittek lábaim
A gallyasba;
S ott találván lombszínemben,
Kit szívemben hordozok,
Azt gondoltam, ijedtemben
Mindjárt meghalok.

Rámszögezvén zög szemét,
Felmosolygta kellemét
Orcájának.
Megköszöntött módosan,
Ingert adván nyájasan
Mély szavának;
S kérdvén, hogy zöld rejtekemben
Tán kegyesre vár’kozok?
Azt gondoltam, szégyenemben
Tüstént meghalok.

Hallván, hogy nincs kedvesem,
S hogy csak búmat üzgetem
Tébolygással;
Vigasztalta szívemet,
Ébresztgette kedvemet
Eggyel-mással;
S vágyakodván vallására:
Szívétül mit várhatok?
Ah! most, mondám egy szavára
Élek vagy halok.

Elkészítvén útjait,
Végre titkos lángjait
Megvallotta.
Ez fonnyasztó kétemet,
Mely meglepte szívemet,
Szétosztotta;
S átérezvén hő mellyemben,
Mely szerencsés lyány vagyok!
Azt gondoltam: örömemben
Mindjárt meghalok.

Jó sokáig kínzottam,
Mert illőnek tartottam,
Habzásimmal.
Már harcokra duzmadott,
Már alkukra olvadott
Gátjaimmal;
S minthogy hinni azt kezdette,
Hogy hozzája langy vagyok,
Csak meggyóntam, hogy érette
Élek és halok.

Nincs azóta víg napom,
Hogyha őt nem láthatom
Gallyasomban.
Éjjel lázok kínzanak,
Nappal gondok fojtanak
Magányomban;
S hogyha karján álmaimban
Mást csüggedni salygatok,
Felserkenvén, kínjaimban
Csaknem meghalok.

Már előre képzelem,
Mint derűl fel életem
Gyötrelmébűl,
Majd ha egyszer láthatom,
Hogy hajnallik násznapom
Kétségébűl;
S ah! ha végre szép nyakában
Mint menyasszony olvadok,
Nincs mód benne, hű karjában
Aznap meghalok.

Jaj! de míg ez meglehet,
Hosszú hosszú két hetet
Kell kiállnom,
A sok óraperceket,
Mint esztendőezreket,
Átszámlálnom!
Essetek ki életembűl
Tik tizennégy bús napok!
Mert én addig szerelembűl
Százszor meghalok.

Madách Imre: Kérelem egy nőhöz

Ha a szó érzeményünk burka csak,
Mért írjam én? hogy elámítsalak?

Ha hű tolmács a szó, úgy rettegek,
Hogy érzésemmel megrettentelek.

Ne olvasd hát, ha hozzád írok én,
Ki tudja, álarc-é vagy érzemény.

De közte vannak a fehér sorok,
Rokonlélekhez szólanak azok.

Hahogy megérted, úgy boldog vagyok,
Ha meg nem érted – én is hallgatok.

József Attila: Nagy ajándékok tora

Ökölnyi nagy rubinkövet adok,
Akaszd nyakadba s nézd hogyan ragyog
Szived fölött, a melled közepén,
Csudáld, hogy ízzik, mint parázs, a fény.

Szememből fődre koszorút szövök,
Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
Utad selyemmel, rímekkel verem,
De rajt’ ne járj, mert ott sohaj terem.

Ha szomjazol, hát asszubort adok,
De pár sötétlő könnyet benn hagyok
S ha érzed, hogy az íze keserű -,
Azért csak idd, nincs édesebb nedű.

Ha tested fázik, lelkem Rád adom,
Két vállad bársonnyal betakarom.
És reszkető agyam, ha éhezel -,
Szükségbe nálam soha nem leszel.

S ha fáradt tested megpihenni vágy,
Nyugodj karomba, – nincs puhább faágy
S mert kell majd egyszer mégis oltalom:
Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.

Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,
Nem kéri vissza gyönge pillanat.

1922. május 17.

Madách Imre: Hódolat Máriának

Neked szentelt ifjú szívem
Minden vágyat, szerelmet,
Te a nap, én meg a fűszál,
Mely nyíló általad lett.

Fogadd el, lányka, szívesen
Mit szellemed teremte,
Minden fűszálnak nyílnia
A nap is megengedte.

És bár egy-egy életsugárt
Lövel minden virágra,
Nem ég kevésbbé fényesen
Ragyogó koronája,

Nem mondom én se, hogy szeress,
Csak adj sugárt, hogy éljek,
S neked virágként illatot,
Színt, harmatot szenteljek.

Somlyó Zoltán: Ezüstnyelű aranykalapács

Először csak a páholyodban,
a páholyodban néztelek:
be szép a két szemed!
S mint ifjú császárnő: ülsz páholyodban!

Csudába szökkent fejtartásod
úgy fogta meg a szívemet,
mint ezüstnyél egy aranykalapácsot.

Most már örökkön dobban, koppan
az ezüstnyelű aranykalapács
az életemben, eme pergő dobban

és pengeti a lelkem érceit.
De némely órán még lazul
és fejtegeti fénye férceit:

Madame! vajjon az Élet üllőjére
sujtson dalokat ez a kalapács?

Vagy rejtsük egy ékszerdobozba?… mélyre?