Bányai Kornél: Alvó falvak

Fehér falvak alusznak mélyen, sűrű fekete éjben,
csontszerűen és mozdulatlanul a kopár hold s a csillagok
morzsolt fényével mosolyogva mint megbékült halottak
s némábban talán mint körül a házakat ölelő temetők.
Redves üregébe bújt a lengő szél is, hórihorgas
jegenyék égbe kapaszkodó árnyai vigyáznak mereven
mint túlvilági rémek s becsukta lármás szirmait a föld.
Idegen égitestek arca több reményt szór feléd az űrből
alvó falvaknál s döbbenve látod céltalan és úttalan életek
halott világait, sávos mezőkbe, dombok láncába zárva,
kietlenül, vigasztalan mint földönfutóban búgó szomorúság.
A temetők megnőnek s egy birodalom homályos képei
a mélyben szunnyadókra bókoló keresztek és a házak,
földhöz húzódva, alvó embert őriznek és jeleznek,
porba merülő sorsokat, miken régen betellett a mérték.
Kerékvágást találsz s már szinte nem tudod honnan való,
nem érted a patkók s a lábfejek földbe ágyazott kemény nyomát
s méginkább a félig túrt mező derengő foltjait.
Ki járt itt? Micsoda harcból maradtak itt és ott is csillanó
szerszámok, csillagot tükröző ekék? Micsoda láz feszült
s préselte a rögökbe bőven omló verejték illatát?
Hiába kérdezed! Csontszerűen és mozdulatlanul alusznak a falvak,
embertelen és céltalan, halottak talányos mosolyával
mint a kopár hold rozsdás behorpadt sarlója mely a néma
torony hegyéről lassan a fűbe hull.

Nyugat, 1926/11. szám

Bányai Kornél: Balatoni ének

Tüzes borainknál kedvesebb vizünk: Balaton,
ámulva köszöntöm első csillanásaid.
Sötét földek kövek kelyhében csodaként
lobban zöld szined
mint fiatal tengeri levél.

Előttem borzongsz roppant eleven síkság,
vakító fényt lövelve űzik egymást habjaid,
melyek mintha a tágas égből zúdulnának távol
titkait zúgva
szerte a párolgó partokon.

Vitorláid csodáljam-e, amint szineket váltó
tükrödön lebegnek s tovatünnek nesztelen?
Vagy holdas este a surranó halászt, midőn
verdeső vén hal
húzza hálóját mint színezüst?

Lehelleted a parti szél, erős mint a szabadság
s úgy játszol görbe s váras dombjaid között
üde fénnyel ragyogva mint gyermek a porban:
minden mozgásod
szépség, folyton támadó gyönyör.

Ringass rohanó víz, habpelyhű bölcsőm,
gyöngyös habjaid dalolják altatódalom.
Mámoros szívvel halálom is jó álomként fogadnám
s te lennél méltó
üvegkoporsóm szép Balaton,

Nyugat, 1933/20. szám

Bányai Kornél: Galambtanya

Magányos szőllőhajlok
Alföld ízzó szivében,
rejti magányos sorsom,
önnön száműzetésem,
hol életem fogyasztom
vidáman s egyszerűbben
mint a szegény parasztok.

Sebes világok partján
jó itt megülni árván,
ifjú kedvvel lobogva
szagos diófák árnyán.
Embert sem látok s együtt
dobbanok mégis minden
szivekkel mindörökké.

Kedves virágaim: telt
tányérú napraforgók
állnak fejem körül s mint
aranyos lángot szóró
napok forognak itt is,
mint régen fogságomban
Szibéria homokján.

Régen Szibériában,
most sík alföldi rónán
ugyanegy lelketszító
rabság acélja hullt rám.
Most is magam maradtam
s jól hallom: lábaimnál
torlódik bong a tenger.

Magam vagyok s világok
hullásán álmélkodva
tágult szemekkel nézek
a füstölgő habokba,
amik egymást tiporva
gördülnek tova mint sír-
halmok a temetőben.

Fülemben örök sírás,
harcok morgása rémlik
fegyverek csengnek s látom:
romlások magja érik,
kivált itt, hol csak halni
tudtunk szépen a Kárpát
roppantó gyűrűjében.

Ó kárpáti közösség!
életem legszebb álma,
te ragyogtál szivemben
láncos Szibériában,
velem vagy most is, szárnyalj
eget győző galambként
határtalan békével!

Békével friss reménnyel
te légy az első vendég!
Csattogtasd fényes szárnyad
embert vidító szépség!
Magunk mutatva éljünk
s boldogan hullok csöndes
rögödre sírom: Alföld.

Babits Mihálynak, Nyugat, 1932/20. szám

Bányai Kornél: Szőlőhegyek téli csöndje

Csöndes csatatér a föld, sugarakat bénító halál
vigyáz vén csőszként hajlokok homályos ablakából.
Fák csontjain öreg levél zörög s roppant győzelmi zászló
hegyormok ezüst lobogása távol.

Kár volt a harc, pezsgő nyarak derűje, mi elvonult,
kék boltok alatt szivek és lombok ujjongó muzsikája,
károgják éhes csőrrel este árnyai: a varjak és suhogva
hullnak halálos fellegként a tájra.

Rögbe szívódtak a harcosok s csak álom volt talán,
hogy egykor itt virultak s bátran tusáztak a téllel.
Elomló testüket gyümölcsös ősz takarja csöndesen
hervadt szirmokkal, sápadt falevéllel.

A béke egyszínű világa: fehér pázsitok és lombok
remegnek nyár emlékein, kék derengés szivárog.
Szívünkben s hantok alatt mélyen nyugosznak a pipacsok
s a halovány ajkú szőlővirágok.

Nyugat, 1927/2. szám

Bányai Kornél: A roppant Szívverésen

Magam siratni könnyem elfogyott:
sorsom verését sóhaj nélkül állom.
Szavakra lelni, sírni másokért:
ez életem s halálom.

Holt napjaim csokorba nem kötő!
Ó jaj az élet! Milliókat döngöl!
Arcokból tört szemek nyílnak belém
mint horpadt sírgödörből.

Minden magam sírásánál nagyobb
a reszkető koldusoké az uccasarkon.
Aranyhegyek alól a roskadók
nagy zokogását hallom.

Ha csillagfénnyel teljes is az ég,
ha föld se látszik szagos ibolyáktól,
ó, sír az éj s morogva iszonyú
villámok hullnak távol.

Örök jaj zúg fülemben s így sírok
vert sorsokat, így árad szóba vérem!
Magam felejtve tartom kezeim
a roppant Szívverésen!

1924., Budapest

Bányai Kornél: Ifjú nyarak nyomában

Vadgalambként búg szépséges városom dombok tövében,
kertek ölelnek, rég zuhant nyarak álmát lehelve.
Emlékek zsongnak, gyermekéveim őriző föld porában
úgy nézek önmagamra mint viruló temetőbe hulló
elfáradt sírkeresztre.

Állok a dombon s habzsolom a táj szelíd varázsát.
Hajlongó föld pompája hull belém mint zamatos étel.
Gyémántkapuk nyitódnak, csobbanó szilvaszín távolokból
felröppen a város s megpihen bennem sűrű és százízű
rejtelmes életével.

Arcok vonulnak mint a réz, vasból vert szemekkel,
borok tüzében ízzva, hűvös éjű pince rejti őket,
dalolnak s így olvadnak egy szívvé, hatalmas dobbanássá,
multat idézve, szebb napok íveit, szabad szót és erőt
bőven termő időket.

Gerezdes venyigék között motozunk s mint istenek
dolgoznak a tájban, fejük körül virággal és kalásszal,
ős szerelemmel úgy csókolják asszonyukat mint a földet.
Egyetlen táj ez! melynek földízű pogány hite a multból
most is ragyogva szárnyal.

Köszöntlek rög, első álmaim bölcsője, friss egű vidék!
Lobogj erős hit, mit ifjú nyarak emléke forral!
Felgyűlt hitekkel gazdagon, legyek mint illatos csupafény
búzakereszt a földeken: megrakodva új életet szító
piros kemény magokkal!

Léva, 1926 július

Bányai Kornél: Krisztus a temetőben

Holtakról énekel a hó
ebben a jól megmunkált téli kertben,
holtakról, akik föld alatt
hallgatnak figyelmesen, báránynál szelídebben.

Távol fenyves hegyekbe zárt
vén városom rezes tornyával, fordult világ ködével
alig moccan, nem hallom itt
élő neszét a hó örökké pengő énekében.

Sírok fölött egy oszlopon
Krisztus görnyed anyaszült meztelen s mosolygó arccal
vigyáz lábához símuló
nyájára jó pásztorként égető hidegben mozdulatlan.

Holtak derűs királya ő,
halálba hullva csöndesen hallgat lent göndör nyája.
Magyarok, tótok, németek
feküsznek mélyen összebújva egy nyájba, egy éjszakába.

Betűzöm hervadó nevük,
évszámukat a fejvasakon s a tántorgó fejfákon.
Haragos szelíd arcukat
mintha gyermek volnék most is színről-színre látom.

Jórészt apáim voltak ők,
sírtak, nevettek s érthetetlen álmokért sürögtek,
kezükben fegyver s most örök
békében hallgatják a hót s markolják az anyaföldet.

Megférnek jó szorosan itt,
gödör szemük egy arc sugárzó mosolyába bámul
s ha újra szép tavasz virul,
ők szállnak szivünkbe mind füvekből és a fákból.

Nyugat, 1931/13. szám

Bányai Kornél: Hullámok lázadása

Gyönyörű születés számomra a szépség, öleljetek
napillatos habok távol hullámai, lihegő víz,
hatalmas ritmus, mindent ringató – temess el!
nappal és éjjel, csók és sírhalom, mind megannyi hullám,
így ringatott idáig és meztelen a porban így vagyok:
időtlen kép a fákkal, mozgó vizekkel és az éggel!
Szemeimben Szaturnusz lángoló gyűrűi arany kígyók,
öreg játék diadalmas szédületében úszom, izmaim
gördülő vizekbe rontanak, arcomba hull a hullám
mely mindent tapintott és mindent tapint ami eljö:
forrás! eső! ember nedvei! könny! harmat! tengerek!
üdvözlégy szépség: árnyék életünk egyetlen villanása,
hullámos fény, testünk hártyáin dobolva lázadó,
felszállsz a sírból is, halott terekből ránk ömölsz!
Tavaszt indító öröm végtelen hullámokban fürödni,
újjászületni minden pillanatban tisztán és boldogan,
gyermekszájjal kacagni titkok között melyek riogva nyílnak
s arcunkba róják a kőből is beszélő isten vonásait.
Körös-körül tombolva él s mint mellem ring a víz, csupa csipke,
gyönggyé változik a csepp, ős dajka énekét, örök dalát
minthogyha anyám hallanám úgy zümmögi a hullám,
megcsuklik, újra támad s távolabb lázadva morcosan
a habbal esztergályozott hideg kavicsába markol,
s égig kacagva sorba csókolgatja a sikoltva táncoló
leányok rózsaszín hullámait!

Nyugat, 1925/18. szám

Bányai Kornél: Tanyák

Házak hevernek körül a nesztelen
forgó sikon: Alföld tanyái,
pirosan tükrözik a zuhanó Napot, messze
gőzéből bukkanva mint tengeren halászó
hajók vitorlái.

Zörgő vonat ragad csöndjükbe s egyre fájóbb
fojtott sírással nézem őket
s mikben örök horgonyt vetettek:
a szintjátszó kalásszal s tengerivel
hullámzó mezőket.

Merülő világ ez: holttenger, pőre sík,
tanyák sötét gondú világa –
mely önmagát emésztve mozdulatlan
sorvad a Kárpátok örvös
kőgátjába zárva.

Méltó gyásszal omlik az este is, tört
virágként ellobban és távol
mint vízbefúlók elhaló kiáltása rémlik
pár gyönge fény a homályba süllyedő
tanyák ablakából.

Tejút füstjét, csillogó szikráit ontva
elzúg az éj s a szörnyű mélyben
holtan úszó tanyák fölött egyetlen
díszként csak a csorba Hold dereng
túlvilági fénnyel.

Nyugat, 1931/17. szám

Bányai Kornél: Omló kövek zenéje

Hervadt köveid hallgatom Visegrád, gyöngülő erősség,
lőréseidben fekete éjszaka vigyáz, keserű gaz virul.
Csatás idők emléke leng körül, régen holt ember arcát
idézik téglákkal pirosló falaid, csipkésen rohanva
sóhajos égbe.

Vértes katonák érce helyett csak a tücsök pengeti ódon
dalait, huhogó szél kotorász mintha keresne valakit.
Igy lesz minden harcokból anyánk kezével simító nyugalom
s minden gyönyörű békévé omlik acél szájában a sikló
éhes időnek.

Elmúlás éneke száll, amerre Duna zúdítja folyton remegő
napos vizeit, vashernyók másznak messze ködlő városok felé,
házak guggolnak, harangok és leányok kacagnak.
És hull a kő, mint fák deres lombja, nehéz sirással a hörgő
mélybe zuhanva.

Hulló homlokodon, Visegrád, gyönge moha díszíti századok
kemény ráncait s romokban is méltó zene vagy és szépség.
Halálba roskadó dicsőség fényével, temetők enyhe csöndjét
árasztva tündökölsz a lombos táj fölött mint fáradt
őszi mosolygás.