Fehér falvak alusznak mélyen, sűrű fekete éjben,
csontszerűen és mozdulatlanul a kopár hold s a csillagok
morzsolt fényével mosolyogva mint megbékült halottak
s némábban talán mint körül a házakat ölelő temetők.
Redves üregébe bújt a lengő szél is, hórihorgas
jegenyék égbe kapaszkodó árnyai vigyáznak mereven
mint túlvilági rémek s becsukta lármás szirmait a föld.
Idegen égitestek arca több reményt szór feléd az űrből
alvó falvaknál s döbbenve látod céltalan és úttalan életek
halott világait, sávos mezőkbe, dombok láncába zárva,
kietlenül, vigasztalan mint földönfutóban búgó szomorúság.
A temetők megnőnek s egy birodalom homályos képei
a mélyben szunnyadókra bókoló keresztek és a házak,
földhöz húzódva, alvó embert őriznek és jeleznek,
porba merülő sorsokat, miken régen betellett a mérték.
Kerékvágást találsz s már szinte nem tudod honnan való,
nem érted a patkók s a lábfejek földbe ágyazott kemény nyomát
s méginkább a félig túrt mező derengő foltjait.
Ki járt itt? Micsoda harcból maradtak itt és ott is csillanó
szerszámok, csillagot tükröző ekék? Micsoda láz feszült
s préselte a rögökbe bőven omló verejték illatát?
Hiába kérdezed! Csontszerűen és mozdulatlanul alusznak a falvak,
embertelen és céltalan, halottak talányos mosolyával
mint a kopár hold rozsdás behorpadt sarlója mely a néma
torony hegyéről lassan a fűbe hull.
Nyugat, 1926/11. szám
