Bányai Kornél versei

Bányai Kornél: Krisztus a temetőben

Holtakról énekel a hó
ebben a jól megmunkált téli kertben,
holtakról, akik föld alatt
hallgatnak figyelmesen, báránynál szelídebben.

Távol fenyves hegyekbe zárt
vén városom rezes tornyával, fordult világ ködével
alig moccan, nem hallom itt
élő neszét a hó örökké pengő énekében.

Sírok fölött egy oszlopon
Krisztus görnyed anyaszült meztelen s mosolygó arccal
vigyáz lábához símuló
nyájára jó pásztorként égető hidegben mozdulatlan.

Holtak derűs királya ő,
halálba hullva csöndesen hallgat lent göndör nyája.
Magyarok, tótok, németek
feküsznek mélyen összebújva egy nyájba, egy éjszakába.

Betűzöm hervadó nevük,
évszámukat a fejvasakon s a tántorgó fejfákon.
Haragos szelíd arcukat
mintha gyermek volnék most is színről-színre látom.

Jórészt apáim voltak ők,
sírtak, nevettek s érthetetlen álmokért sürögtek,
kezükben fegyver s most örök
békében hallgatják a hót s markolják az anyaföldet.

Megférnek jó szorosan itt,
gödör szemük egy arc sugárzó mosolyába bámul
s ha újra szép tavasz virul,
ők szállnak szivünkbe mind füvekből és a fákból.

Nyugat, 1931/13. szám

Bányai Kornél: Óriás

Fejemben nap virul,
háborgó tűzzel talpig éjbe járok.
Ujjaimon sorsok ragyognak: gyürükbe verődött
népek és világok.

Arcomat fordítom
s föld ölében robbannak a magvak.
Varázsszemem ős titkokat érint s minden temetők
újra felkacagnak.

Talpam alatt tenger
tornyai dőlnek, rengnek a rónák.
Harsányan kiáltom szép tavaszi kedvek szíveket
győző indulóját.

Pillanatok s sziszegő
embertelen csönd csúszik a tájba.
Pillantásom riogó öreg kürt és mennybe csengő
iramok halála.

Agyakból születtem,
ó ködökből égig ér a vállam.
Kék messziségek: szerelmes leányaim ölelnek
s lobognak utánam.

1926., Esztergomtábor

Bányai Kornél: Tanyák

Házak hevernek körül a nesztelen
forgó sikon: Alföld tanyái,
pirosan tükrözik a zuhanó Napot, messze
gőzéből bukkanva mint tengeren halászó
hajók vitorlái.

Zörgő vonat ragad csöndjükbe s egyre fájóbb
fojtott sírással nézem őket
s mikben örök horgonyt vetettek:
a szintjátszó kalásszal s tengerivel
hullámzó mezőket.

Merülő világ ez: holttenger, pőre sík,
tanyák sötét gondú világa –
mely önmagát emésztve mozdulatlan
sorvad a Kárpátok örvös
kőgátjába zárva.

Méltó gyásszal omlik az este is, tört
virágként ellobban és távol
mint vízbefúlók elhaló kiáltása rémlik
pár gyönge fény a homályba süllyedő
tanyák ablakából.

Tejút füstjét, csillogó szikráit ontva
elzúg az éj s a szörnyű mélyben
holtan úszó tanyák fölött egyetlen
díszként csak a csorba Hold dereng
túlvilági fénnyel.

Nyugat, 1931/17. szám

Bányai Kornél: Omló kövek zenéje

Hervadt köveid hallgatom Visegrád, gyöngülő erősség,
lőréseidben fekete éjszaka vigyáz, keserű gaz virul.
Csatás idők emléke leng körül, régen holt ember arcát
idézik téglákkal pirosló falaid, csipkésen rohanva
sóhajos égbe.

Vértes katonák érce helyett csak a tücsök pengeti ódon
dalait, huhogó szél kotorász mintha keresne valakit.
Igy lesz minden harcokból anyánk kezével simító nyugalom
s minden gyönyörű békévé omlik acél szájában a sikló
éhes időnek.

Elmúlás éneke száll, amerre Duna zúdítja folyton remegő
napos vizeit, vashernyók másznak messze ködlő városok felé,
házak guggolnak, harangok és leányok kacagnak.
És hull a kő, mint fák deres lombja, nehéz sirással a hörgő
mélybe zuhanva.

Hulló homlokodon, Visegrád, gyönge moha díszíti századok
kemény ráncait s romokban is méltó zene vagy és szépség.
Halálba roskadó dicsőség fényével, temetők enyhe csöndjét
árasztva tündökölsz a lombos táj fölött mint fáradt
őszi mosolygás.

Bányai Kornél: Erdőzúgás

Fatáborok mozdulnak álmaimban,
zegzugos világom
zúgását hallom itt az Alföldön is egyre,
ezen az óriás tisztáson.

Arcomba fenyvek hűs árnyai esnek.
Forrás érce csattan.
Szamócák édes illatát érzem
pusztító pusztai sugarakban.

Fiad vagyok erdő, logobó faország!
Bányák s várak tündér
országából jöttem: érceket szaggattak őseim
vagy lombillatú szabad szél

horzsolta homlokuk a várak ormán
Földegű mélységek
csöndjében ért halálra sötét testük
s kedvére csillogott magosban a lélek.

Mélység és magosság ontja rám erőit,
mígcsak szemem rebben,
veled vagyok magos földem, százszorszép
meséket ontó fenyvesekben

ballagok füttyentve a cinkékkel mintha
meghalnom se kéne
s egy arc kisér a fák közt, lágy mint gyönge lombok,
mint távoli bárányfelhők fénye.

Tudom az életben – hasztalan kivánnám –
már sohasem látlak,
hullámos testedre, ékes mosolyodra
szuronyos határok vigyáznak.

Messze vagyok, messze, meztelen vidéken
ront rám a sötétség
s vad dünnyögő csöndben hallgatom az erdők
egyetlen hegyi beszédét.

Nyugat, 1933/10-11. szám

Bányai Kornél: Fák a garamparton

Meglestem mind a fákat:
elátkozott emberek ők!
Egyhelyben, sorsuk bánva
állnak s izgatott remegő
levelekkel üzennek,
susognak, nyögnek valami
mély titkot, amit csak ők
tudnak s nehéz kimondani.

Part mentén fűbe dőlve
áztatják búsan betegen
sajgó lábukat a torz
füzek, derekuk gyötrelem
csavarja, mintha koldusok
volnának, aszott öregek,
akik mozdulatlanul
ülnek mozgó vizek felett.

Odébb villámverte szil
teng majdnem koronátlanul.
Az ég haragja tönkre
verte s most talpig gyászba
Csillogó hasát a Nap
tüzével hasztalan veri,
pap ő, kit – lombos hitét
vesztvén – elhagytak hívei.

Egyedül ring a mélyben,
egymást karmoló bokrokon
rázza lombját a nyárfa,
mint egy folyton zengő torony.
Mint egy címeres nagyúr
mindig mást tesz, amit beszél
s mindenkit megelőzve
hajlong, amerre fú a szél.

Ösztövér sötét fenyvek
állnak fent a hegyoldalon,
zúgó gyűlésnek nézem
őket, kiket egy hatalom
tart össze s lábujjhegyen
hallgatnak, míg az ég ivén
fénybenálló szónokuk:
a Nap egy szebb jövőt igér.

Különös korban élek,
az emberek mint néma fák
vesznek körül s jól hallom
a láncolt lélek sóhaját,
az embert, aki fásult
kedvvel folyton egyhelyben áll
s így várja, hogy leüsse
s porig alázza a halál.

Nyugat 1932/24. szám

Bányai Kornél: Élet gyökerében

Arcom körül hordozom a tájon, mélyen élő, ismerős
mezőkön, tejszagú rögön, gyökerek átható illatában
s kit új egek alá vetett az embert arató sors –
fákban, kőben, változatlan arcokban s a szőlős dombok
szelíd hajlásában önmagam most újra megtaláltam.

Megtértem itt magamhoz, mégiscsak élek, megvagyok,
dús valóság életem, rögben fogant s mint búgó torony szárnyal
lövész árkok és barakkok sírjában élet csúcsait
jelentő síkokon s én lettem minden itt: rozsdálló, büszke vár,
első szerelmek, szőlők ormából repdeső madárdal.

Jó itt bolyongni, mély utak hűsében, fák alatt itt érzem egyedül
hogy tovább mozdultam: érett gyümölcse tűzvészes nyaraknak,
halált és életet hozó csatáknak – hogy íme áll a régi táj,
fűzek leányos karjukat lóbázzák felém s az enyhe dombokon
most is mint régen egy mozdulattal vetnek és aratnak.

Mégsem vagyok kisértet s öreg rögökhöz bújva: jó anyámhoz,
csöndesen nagyot nyújtózok s napjaim kezemben tartom.
Testembe élet bő erős ízei robognak és sorba csókolom,
kiket elhagytam s újra megtaláltam: édes testvéreim:
a vén tájban és arcomban reszkető sok gyermek arcom.

Nyugat, 1925/22. szám

Bányai Kornél: Kisértő alkonyat

Árnyékomat a Nap hosszúra nyújtja,
Egészen megvörösödik bele…
Bent az erdőben harkály szól kopogva
S a siető forrás vize zúgva
Hull a homályos, sziklás völgybe le.

Valaki lámpával jár az erdőben,
Keresi tán a letűnt Napot
Mely véresre marcangolta testét
S elhagyott égi útján belőle
mindenütt kis darabokat hagyott.

Kelet felől mint halotti csónak
Lassan erre tart a Hold sarlója
Talán a Föld szívét szúrta keresztül,
Mert nézzétek, piros, apró csöppek
Csepegnek lassan a Földre róla.

Szél fésüli a fák fakó haját,
Az árnyékok lassan járnak-kelnek
S valahol a titkos erdő mélyén
Mint itthon – Novemberben – vontatottan
Szomorú, bús gyászdalt énekelnek.

Fellobogva, messze Észak ormán,
Veres lángnyelvek kúsznak az égre.
Valaki lámpával jár az erdőben,
Olyan, mintha nagy eső után a
Lidércláng ingerlő fénye égne.

Testvéreim – ma véres éjszakánk lesz!
Nem fog szemünkre szállni az álom.
Hogy újra megpihenjünk bátran, vígan
S győzelmesen kell keresztül törnünk
Minden poklon és minden halálon!

Omszk, 1916. május, kiadatlan vers

Bányai Kornél: Univerzalizmus

Zengő sinek ívelnek homlokunkba
és új váltók gurítnak új utat.
Világok szörnyű titkán győz a munka,
az agyvelő mélységekben kutat.
Tegnap kenyérért víttunk régi harcot,
vakok voltunk s ma hajnalok vagyunk.
Homályból nem törnek reánk kudarcok –
világokat ölel kemény karunk.
Új, óriási ember jár a Földön,
szivárvány reszket izmos vállain.
Szemét szemétbe nem tiporja börtön,
büszkén tekint, forgó világain.
Kezéből lázas mozgások, remények,
örömzsoltáros, tüzesős szavak
pendülnek rombadöntött végtelennek
s a csillagok lábához omlanak.
Ki látott ennyi új energiákat?
Ki sejtett ennyi láncravert erőt?
Mi tegnap álom volt, valóra támad,
együtt örülnek városok, mezők.
Nagy szépségét láthatjuk az erőnek
csillagmezőkön, emberarcokon.
Ember máglyái csillagokba nőnek,
nem hull szemünkre többé hó, korom.
Elomlik messze, kékpalástú távol,
ember göröngyén lázadás lobog,
s világok napban táncoló porából
harmóniát hoznak vashomlokok.

Bányai Kornél: Földönfutó

Ösvények őrzik talpamat,
ballagok utak porában.
Ösmernek jól a lágy füvek,
erdők híves hajlékaim.

Megállok itt-ott, hallgatom
magam s a föld lehelletét.
Vállamon tüzes madár ül:
jó kedvem tart énekszóval:

“Sej-haj hamar lovam: lábam,
köd előttem, köd utánam,
nincsen házam: sohasem volt,
nincsen hazám: régen megholt…”

Dúdolok s nem fáj, hogy árva
ördögszekér lett belőlem,
kunyhó sem hí és veszettül
morognak rám a városok.

Mezőn magvakért sürögnek
barmok és zsiros parasztok.
Süröghetnek: ember íz sors
számba gyűl és messze lángol.

Mások is jártak így e bús
tájakon s tán pórabbul is,
harmincévem jó útlevél,
nyomukba bátran léphetek.

Derűsen biztatom magam
s ha vén fűz karja rejteget,
bizonnyal egyik ükapám
hintette rám áldásait.

Nem vár tisztes sír, temető,
hová minden község vonúl.
Tücskös árokban gyökerek
csókolják csöndes csontjaim.

Nyugat, 1929/22-23. szám