Ne maraszszuk, elmehet,
A mint tetszik, ugy vehet
A faképtül végbucsut,
Előtte az országut!
Hajdi! elment jó korán,
Éjfél után szaporán.
A kakas is megörült,
Vigan szóllott, hogy felült.
Minden lova rugjon fel,
A rudszege hulljon el,
Repedjen a gyeplő-szij,
Pinczetokja folyjon ki.
A forgószél kergesse,
Zápor eső vezesse,
Igen finom ember vólt,
Jó hogy tőlünk elpatkólt!
Azon senki ne épitsen,
Hogy engem lát vigadni,
Mert örömet, a hol nincsen,
Néha lehet mutatni.
Hogyha olykor talál érni
Örömnek holmi gőze,
Másnak, okát nem kell kérni,
Mert ahhoz semmi köze.
Vidám legyek, vagy kedvetlen:
Senki arrul nem tehet,
Indulatom szemlélhetlen;
Napvilágra nem kelhet.
Mert örömemnek ösztönét
Valaminthogy titkolom,
Úgy bánatom eredetét
Másoknak nem panaszlom.
Ebben s abban volt már részem,
Még a szerencse hagyta,
Bút s örömet érzett szivem,
Tudja, a ki próbálta.
De már lelkem eztet, aztot
Okosan viselheti,
A ki mihez hozzá szokott,
Aztat könnyen türheti.
Nehéz jó barátat,
Szives igaz társat
Találni;
De tőle nehezzebb
És keservessebb
Elválni!
Mert a két sziv
Ollyan kincs,
Ha egymáshoz hiv,
Mellynél drágább nincs.
Ó Istennek kedvese,
Szentléleknek jegyese,
Szüz Mária, ritka kincs!
Isten után mássad nincs.
Téged ég-föld magasztal,
Nagy királynéjának vall,
Mária, méltóságod nagy,
Angyaloknál feljebb vagy
Szüz méhedben fogadtad,
Szüz emlővel szoptattad,
Szüzen szülted fiadat,
Mindenható uradat.
Kiss nyájadat oltalmazd,
A bünt tőle távaztasd,
Te légy a mi gyámolunk,
Könyörülő asszonyunk.
Engedd: téged kövessünk,
Tiszta szivvel szeressünk,
Égjen bennünk ez a tüz,
Hozzád, kegyességes Szüz!
Jézus, szivem szép szerelme!
Az én lelkem gerjedelme
Buzgón szeret tégedet;
Nem azért, hogy üdvezüljen,
Tüzre, kinra ne kerüljen, –
Másként szeret tégedet.
Ingyen Uram, te szerettél,
Teremtettél, megszenteltél,
Megváltottál engemet:
Ugy, én szivem szép szerelme!
Az én lelkem gerjedelme
Ingyen szeret tégedet.
Ebben a hív szeretetben,
Hóltig való tiszteletben
Vigan ontom véremet,
Vigan néked én Istenem,
Drága kincsem és mindenem,
Feláldozom éltemet!
Szüzek, iffjak sirjatok,
Méllyen szomorkodjatok,
Keseregjen minden sziv,
A ki Jesussához hiv.
Nincsen abban irgalom,
Hozzád busgó fájdalom,
A ki téged meg nem szán,
Ó Jézus, a keresztfán.
Gyenge testén sebeit,
Vérrel buzgó kékeit
A ki látja és nem sir,
Élő hittel az nem bir.
A kősziklák repednek,
Nap és hold setédednek,
Minden állat megindul,
Csak a bünes nem busul.
Szállj szivedbe, sirasd meg
Büneidet; gondold meg:
Hogy az Isten fia vólt,
A ki érted igy meghólt!
Nem szeretem, nem gyülölöm,
Nem keresem, nem kerűlöm,
De mégis
Nála nélkül nem lehetek
Én is.
Csak tisztelem, csak becsülöm,
De mégis
Nála nélkül lélekzetet nem vehetek.
Így jár, ki felfúvalkodik,
Magas helyre ágaskodik!
A szerencse megalázza,
Véletlenűl legyalázza;
Kiveti öléből,
Kiveti kedvéből.
El ne bízd magadat,
Hogy ne valld károdat:
Édes barátom!
Fogadd tanácsom.
Az epeszti szívemet,
Keseríti kedvemet,
Hogy szerencsém változott,
Tőlem messze távozott.
Nincsen ember, ki megszánjon,
Vigasztalást ki kívánjon.
Nem segítnek,
Nem enyhítnek,
Megútáltak az egek.
Ne marasszuk, elmehet,
Amint tetszik, úgy vehet
A faképtől végbúcsút;
Előtte az országút!
Már elindult jókorán,
Sebespostán szaporán:
A kakas is megörült,
Vígan szólott, hogy felült.
Minden lova rúgjon fel,
A rúd szege hulljon el,
Repedjen a gyeplőszíj,
Pincetokja folyjon ki!
A forgószél kergesse,
Záporeső vezesse:
Igen finom ember volt –
Jó hogy tőlünk elpatkolt.
