Hol vagy gyermekkorom?
Mikor vevél búcsút?
Mikor füzéd a gond
Láncára a fiút?
Mig bajtársam valál,
Csak örömről tudék,
Te tavasz-napsugár,
Én tavasz-sarjadék.
A tavasz sugarát
Elűzték fellegek,
A küzdő szivén a
Gondok nehezlenek.
Csak egyszer lehetnék
Megáldva még veled,
Sirnak választanám
Virágzó kebeled.
Zeng a patak az erdőben,
Lánykák figyelnek dalára,
Leborulnak, csókot ejtnek,
A szent dalnok ajakára.
Lánykák: a himes virágok,
Patak partján növekednek,
Szellőringatott ajakkal
A habokra csókot ejtnek.
Patak vagyok én magam is,
Zengő patak, de a parton,
Csókoló lánysereg helyett,
Maró rabbilincsem tartom.
Vihar az én költészetem
Hű pajtása,
Villám az én gondolatom
Tűzes társa.
Mint a vihar átsüvölti
Ezt a földet,
Költészetem ugy rázza az
Emberszivet.
S mint a villám lángereje
Sziklán rombol,
Gondolatom az ármányon
Rontva tombol.
Vihar, villám, költészetem,
Gondolatom,
Egymást váltig szeressétek,
Ezt ohajtom.
Ha meghalok, halotti dal
Vihar legyen,
Koporsómnál fáklya gyanánt
Villám lengjen.
Réten voltam
Rózsám mellett,
Gyüjtögettünk
A mint kellett.
Egy nagy boglyát
Összehordtunk,
Árnyékában
Megnyugodtunk.
Rágyujtottam,
Pipázgattam,
A rózsámot
Csókolgattam.
A legédesb
Csók azonban
Félre sikult
Ugy suttomban.
Rajta kapott
Rózsám attya,
S hátba rugott
A lángadta.
Álmaim tündére,
Kedves angyalom,
Lelked szép egére
Röpül fel dalom.
Gyors madár képzelmem,
Ajkán dal honol,
Dalban a szerelmem
Hozzád vándorol.
Nyisd meg hű lelkednek
Bűbájos egét,
Zengjem ott éltednek
Édes örömét.
Ha megnyitod, Ilka,
Ha szeretsz hiven,
Lelked örök rabja
Én lelkem leszen.
A kihez égő gondolat
Kapcsolja lelkemet,
Te életemnek angyala,
Fogadd szerelmemet.
Vad állatok tanyája van,
Hová utad vezet,
Mennyország annak kebele,
Ki téged hőn szeret.
Ha zivatar borul reád,
Elrejt meleg födél;
A legszebb kert leszen tanyád,
Ha fű, virág kikél.
Jer, jer, aggódó életed
Viruljon ujra fel;
Csak boldogságodért dobog
E szerető kebel.
Igéretemnek záloga
Nyugodt szivem legyen,
A hitszegő zavart szivvel
Bujdossék völgy-hegyen.
Villámoktól széthasított
Szikladarab a szivem,
Fergetegek vad játéka
Az én ifju életem.
Fejem fölött nevet a sors
Arca ördög képivel,
Egy-egy döfést hárit reá
Vértizzadó tőrivel.
Ilyen szörnyü helyzetemben
Egyetlenegy vigaszom
Az, hogy magyarnak születtem,
S minden magyar igy vagyon.
Hisz ha nem tudná az isten,
Hogy bennünk erőt talál,
S ha nem tudná, hogy csapások
Előtt a magyar megáll.
Nem méltatna, hogy mireánk
Fölemelje szent karát,
Untig megheverhetnők az
Elfajulás vánkosát.
De majd midőn kiprobálta
Kebelünket hosszason,
Tudom megjutalmaz érte
Istenileg gazdagon.
Képzelmem tündéri világát
A való porrá égeté,
Szerelmem lángszinű rózsáját
A gondok körme letöré,
Reményem rideg sirokon szomorkodik,
Megunva életét a sirba vágyodik.
Mi az, mi tündéri világom
Uj fénybe birná oltani,
És szerelmem hervadt rózsáját
Lángszinre átvarázslani?
Hazámnak boldogsága volna egyedül,
Mert egész lelkem ebben egyesül.
Egy diófa ez a világ,
Rajta föld és csillagok
Megannyi éretlen dió,
Éretlenek és nagyok.
Majd ha megérnek s gazduram
A botjával leveri,
Hová lesz akkor a sok nyü,
Mi most sürün ellepi?…
Lelkemadta vig barátok,
Hogy is bukkanék reátok?
Isztok mint a malomkerék,
Ez valóban nagyon derék.
Nem ittam száz esztendeje,
Száraz csontjaim veleje,
Száz jó forint marja zsebem,
Mind a százat eltemetem.
Föl, csapláros, föl, cigányok!
Ingyen semmit nem kivánok,
Bor és zene, dinomdánom,
Száz forintért sohse bánom.
Az én torkam pokolgödör,
Lángja mindig jobban gyötör,
Tűzét gonosz ördög rakja,
Bort! a bor majd elaltatja.
Ti meg huzzátok, cigányok,
Lelkem az édes anyátok,
Huzzatok rá, rugjak egyet,
Mit tehetnék most egyebet?
