Család témájú versek

Dalmady Győző: Fecske a szobában

Fecske, fecske, mi jót hoztál?
A szobámba lopózkodtál:
Nincs-e meg a tavasz itten?
Azt keresed talán itt benn?

Nézd, a gyermekek bejöttek,
Téged vigan üdvözölnek,
Boldog ámulattal nézik
Könnyü szárnyad lebbenésit.

Hogy örülnek! hogy ujjongnak!
Hirül viszik az anyjuknak,
Nagy esemény! Együtt látod,
Csakhamar a kis családot.

Fiu mondja: az enyim légy!
Jó leszek én hozzád mindég,
Megetetlek, megitatlak,
Játékkal is mulattatlak.

Lányka mondja: mit üzennek,
Kik a távolban szeretnek?
Ha felőlök hirt adhatnál,
Még csókra is számithatnál.

Anyjuk mondja: jer le, jer le,
Megtanitlak szerelemre,
Puha meleg fészket rakni,
Kicsinyekért élni, halni!

De te mégy, az ablak nyitva,
Társaid már várnak vissza,
Köszönöd a szivességet –
Örökre elvesztünk téged.

Repülj hát, és mondd meg nékik:
Örök tavasz virul még itt:
Nézzék meg, ha erre térnek,
Milyen itt egy boldog fészek.

Samarjay Károly: Messze tőlök

Nehéz, villámos fellegek
Úsznak felém,
Szülőföldemről jőnek ők,
Jól látom én.

Villám, ide, előmbe sújts!
Zúgd el nekem:
Atyám sírját nem láttad-e
Bús éjeken?

Nem láttad-e a jó anyát,
Nővérimet?
Szólj, nem láttál anyám szemén
Könycseppeket?

Mert tán keservben élnek ők,
Vigasztalan;
Nem néztek ablakból reád
Fájdalmasan?

Gyermeklakomnak ablakán
Imák között,
Nyílt karral álltak ők talán
Tüzed előtt.

Nem emlegettek engem is
A távolon,
Villám, oh szólj! nem símak-e
Epedve honn?

Ha úgy, még egyszer sújts alá,
S engem találj,
De gyászhírrel anyámhoz, ah,
Akkor ne szállj!

Petőfi Sándor: István öcsémhez

Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?
Gondoltok-e ugy néha-néha rám?
Mondjátok-e, ha estebéd után
Beszélgetéstek meghitt és vidám,
Mondjátok-e az est óráinál:
Hát a mi Sándorunk most mit csinál?
És máskülönben hogy van dolgotok?
Tudom, sokat kell fáradoznotok.
Örök törődés naptok, éjetek,
Csakhogy szükecskén megélhessetek.
Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik
Az emberekben: jégre nem viszik.
Mert ő becsűletes lelkű, igaz;
Azt gondolá, hogy minden ember az.
És e hitének áldozatja lett,
Elveszte mindent, amit keresett.
Szorgalmas élte verítékinek
Gyümölcseit most más emészti meg.
Mért nem szeret ugy engem istenem?
Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.
Agg napjait a fáradástul én
Mily édes-örömest fölmenteném.
Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet
Most egyedűl ez keseríti meg.
Tégy érte, amit tenni bír erőd;
Légy jó fiú és gyámolítsad őt.
Vedd vállaidra félig terheit,
S meglásd, öcsém, az isten megsegít.
S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
De megmutatná a nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk őt az ég…
E néhány sorral érd be most, öcsém.
Én a vidámság hangját keresém,
És akaratlan ilyen fekete
Lett gondolatjaimnak menete;
S ha még tovább fonnám e fonalat,
Szivem repedne a nagy kín alatt.
Más levelem majd több lesz és vidám.
Isten megáldjon, édes Pistikám!

Pest, 1844. június