Dalmady Győző: Az első csók

Jár a szellő édesen susogva,
Vágy, szerelem reszket ajkán,
Le-lehajtja szép fejét a rózsa,
Sok neki a boldogság talán.

Szerelemnek lágy ölében oly jó,
Ami bántott, elfeledni mind!
Lelkünk mint a habon úszó bimbó,
Letörve is élni kezd megint.

Mellettünk ül a kedves leányka,
Titkait kitárja a magány,
Mintha száz szív boldogsága verne
Égő szívünk egy mozdulatán!

Csak a szív ver… ajkunk oly néma!
Nem találunk hangot, szavakat,
Mint mikor a sok virág a réten
Eltakarja a keskeny utat.

Egy csók! s a szív minden érzeménye
Vallomást tesz… a leány megért.
A mienk ő. Új világot látunk,
És előttünk új, szebb pályatért.

Mintha többek volnánk embereknél!
Keressük a csillagos eget,
Azt hisszük, hogy közeledünk hozzá,
És alattunk a föld elveszett.

Óh szép óra, első csók órája,
Nem feledünk a végső napig!
Hull a rózsa… másé lesz a lányka,
Rólad a szív folyton álmodik.

Dalmady Győző: Nyári est az akácok alatt

Lesz még elég nyári este,
De olyan több nem leszen,
Mint az volt, az akácok közt,
Melyre én emlékezem.
Kedvesemnek ifjú arca
Belőle még kiragyog –
Akácfák a kert végében
Kétszer virágozzatok!

Csupa jóság volt a lányka,
Méz, szerelem egyiránt!
Megsimítá homlokomat,
Mintha tudná, hogy mi bánt.
Amint hajdan elsimítá,
Elhagytak a bánatok…
Akácfák a kert végében
Kétszer virágozzatok!

Legelőször homlokomat,
Aztán ajkam illeté,
Egyik csók a költőé volt,
Másik csók a kedvesé.
Kétszer érzém minden csókját,
Kétszer voltunk boldogok…
Akácfák a kert végében
Kétszer virágozzatok!

A hallgatag éjszakában
Ébren csak mi valánk,
Ámde mi az álmodóknál
Mégis többet álmodánk:
Álmodtunk a boldogságról,
Mely reánk még szállni fog…
Akácfák a kert végében
Kétszer virágozzatok!

Itt mondta, hogy boldog lenne
Egy kunyhóban is velem,
Itt mondta, hogy hűn szeretni
Nem szünik meg sohasem.
Itt láttam a végső könyűt
Melyet értem hullatott…
Akácfák a kert végében
Kétszer virágozzatok!

Virágokkal voltak épen
Az akácok mind teli:
Két virágot szakítottam,
Magamnak és őneki.
Odavan az édes este!
Csak a virág maradott…
Akácfák a kert végében
Kétszer virágozzatok!

Nem lesz több ily nyári este,
Bár örökké nyár legyen,
Valahányszor rá emlékszem,
Enyhül a bú szivemen.
Kik az üldözött sziveknek
Menedéket adtatok:
Akácfák a kert végében
Kétszer virágozzatok!

Dalmady Győző: Fecske a szobában

Fecske, fecske, mi jót hoztál?
A szobámba lopózkodtál:
Nincs-e meg a tavasz itten?
Azt keresed talán itt benn?

Nézd, a gyermekek bejöttek,
Téged vigan üdvözölnek,
Boldog ámulattal nézik
Könnyü szárnyad lebbenésit.

Hogy örülnek! hogy ujjongnak!
Hirül viszik az anyjuknak,
Nagy esemény! Együtt látod,
Csakhamar a kis családot.

Fiu mondja: az enyim légy!
Jó leszek én hozzád mindég,
Megetetlek, megitatlak,
Játékkal is mulattatlak.

Lányka mondja: mit üzennek,
Kik a távolban szeretnek?
Ha felőlök hirt adhatnál,
Még csókra is számithatnál.

Anyjuk mondja: jer le, jer le,
Megtanitlak szerelemre,
Puha meleg fészket rakni,
Kicsinyekért élni, halni!

De te mégy, az ablak nyitva,
Társaid már várnak vissza,
Köszönöd a szivességet –
Örökre elvesztünk téged.

Repülj hát, és mondd meg nékik:
Örök tavasz virul még itt:
Nézzék meg, ha erre térnek,
Milyen itt egy boldog fészek.

Dalmady Győző: A pásztortűz

Egy pásztortűz, egyéb semmi!
Körös-körül minden halva.
Oly jól esik elmerengni
E fekete éjben rajta.

Fel-fellobban közbe-közbe,
Mint mikor egy villám gyúl ki:
Kik lehetnek körülötte,
Hogy nem hagyják kialudni?

Belenézek az avarba,
Merengek a tüzön, távol,
Csak küzd, csak küzd… de mi haszna!
Nem ritkul a sötét fátyol.

Olykor-olykor a felhőkben
Egy csillagot látok égni,
Az is oly bús, oly erőtlen,
Hogy csak alig hiszek néki.

Meddig kell a hajnalt várnom?
Fölkel-e a nap is végre?
És a kihült őszi tájon
Lesz-e elég melegsége?

Az a tűz is hamvad, hamvad,
Felednek rá többet tenni,
Nemsokára végsőt lobban,
És azután semmi, semmi!

Dalmady Győző: Éji furulyaszó

Árny borul a tájra,
Csillag lép az égre,
A szerelem hangja
Nem pihenhet még le,
Lankadó tűz mellett
Meghatóan, szépen,
Pásztor furulyája
Kesereg az éjben.

A buzakalászok
Fejüket lehajtják;
Virág a virághoz
Epedőn sóhajt át.
Az erdőcske bólint,
Beszélget magában;
Álmodik a lányka
S mosolyog álmában.

Más vidékre ballag
A zordon haramja,
Kitér a rossz lélek
Az édes bús hangra.
Az utas bizton megy
A sötét ösvényen,
Csöndesen számlálják
Lépteit az égben.

Dalmady Győző: Daloló leányok

Dalolva jöttek, vigan, könnyeden
Édes arcuk általjárt a sziven,
Szép arcukat a szellő csókolá…
Azt gondolám, két angyal szállt alá!
Hova mennek? Szivem gyorsan vere,
Ragyogott a pataknak tüköre…
A bokorból, mely lombban álla még,
Mindent jól láthaték.

Bűbájos volt s szelid e tünemény,
Az egész, mint szép álom tünt elém,
Vonzó ábránd derengett egyiken,
A másikon káprázott már a szem.
Egyik szebb volt a másiknál, – holott
Mindakettő egyenlőn hóditott,
Hóvállukról aranyzöld tollu szárny
Hiányzott csupán.

Fekete haj hulláma folyta át
A nagyobbik szűz tiszta homlokát,
Szemeiből, ha olykor fölveté
A csillagos éj tündöklött elé;
Mint oltárkép mosolygott a kisebb,
Fölemelőn, gyógyítón a szivet,
Szemeinek átlátszó kék egén
A menny lángolt felém.

Szivem úgy vert. A vér arcomba folyt,
Az egyik nap, másik meg szende hold!
Ajkukon föl-fölzengett a dal,
Mint a szellő, mely sóhajt, meg kihal.
Egymás nyakát ölelve szeliden,
Meg nem hajlott alattok a fű sem…
Csak lengtek a virágos rét szinén,
Nyom nélkül, mint a fény.

És szólt daluk, mint áradó patak,
Soká hallám, míg végre megszakadt.
Csak lelkemben visszhangzott néha még,
Mint este a harang után a lég.
A szellőben, mely arcuk csókolá,
Vigan lengett kék fátyluk föl s alá;
A vén erdő, hol útjok elveszett,
Gyönyörtől reszketett.

Dalmady Győző: Pálya végén

Nem az fáj, hogy szép korunk távozott,
És virágait már nem kinálja tovább,
Hanem az, hogy emléket nem hagyott –
Egy virága volna legalább.

Nem az fáj, hogy magányosan vagyunk,
Tovatüntek régi barátaink,
Hanem az, hogy itt kell bolyonganunk,
És aki lát, idegennek tekint.

Nem az fáj, hogy másoké a világ,
S érdemetlent környez a tisztelet,
Hanem az, hogy nincsen szüksége ránk,
Meg se haltunk, mégis elfeledett.