Emlékezés témájú versek

Ady Endre: Vándor, téli hold

Este volt, idegenben, távol,
Tarka, rossz népek jártak és szerettek
S mi búcsuztunk, szólván így:
Ölelkezniök kell a jobb embereknek,
Hiszen olyan ritkán lelik meg egymást.

Én őriztelek s őriztél-e engem,
Két jobb embernek őrizted-e sorsát?
Nagyon kis boldogság
Permetezett a mi fejünkre.

Talán te voltál, aki megbántad
Találkozásunk és bátor vágyad,
A cél-vevésünk s a botor hitünk.
Tudsz-e még hinni?
Próbáld meg s jól lesz: hiszünk.

Nekem a tele Holdak,
Az együtt-nézettek,
Szépek lesznek, mert szépek voltak
S a fogadásunk
Nekem ma sem egy útált, ócska folt:
Megbolondulnál, ha tudnád,
Miket juttat eszembe
A vándor, téli tele Hold.

Reményik Sándor: Ha majd…

Ha majd fűszál leszek,
Mert az leszek,
Igénytelen, egyetlen-egy fűszál,
Egy a sok-sok közül, ahogyan most
A hó alól kibukva sorba áll, –
Ha majd fűszál leszek,
Lesz-e emlékem régi életemről,
A fájdalmasról, torzról, tévedettről?

Ó, voltak itt is fűszál-perceim
Igénytelenek, tiszták, szabadok,
Az egész réttel együtt-zizzenők,
Nem nagyzolók, és nem hitegetők, –
Ó, néha itt is hajnal ragyogott.

A hajnal harmatot is hullatott:
Részvét esője csókolta fejem,
És tündöklött az álom-kék magasság
A lelkembe hullt harmatcseppeken.
E ritka, drága fűszál-perceket,
Amikor nyitva láttam az eget:
Ezeket nem hagyom a sírverembe.

Magammal viszem fűszál-életembe.

Kolozsvár, 1928. február 19.

Szendrey Júlia: De kijutott nekem…

De kijutott nekem
Ezen a világon;
Csak már vége lenne,
Egyre azt kivánom.

Mit annak az élet,
Kinek nincs jövője,
Kinek a jelen csak
A mult szemfedője!

Szegény virágok, mik
Holttestet takarnak:
Szegény örömeim,
Koporsóra hullnak!

Mult idő! oh, miért nem
Tudlak elfeledni,
Mért jársz egyre vissza
Engem kisérteni?

Hogyha már tudtalak
Koporsóba tenni,
Mért nem tudlak immár
Végkép eltemetni!…

Azon pillanatban,
Melyben felednélek,
Utánad repülve
Hagyna el a lélek;

Veled temetném el
Hozzád forrott éltem,
Sirodon halna el
Végső lélekzésem!

Pest, 1856. április 14.

Reményik Sándor: Vissza

Én nem tudom: hova.
Én nem tudom: mire.
Én nem tudom, hogy ki után.
Csak vágyom, vágyom –
Talán egykor élt életem,
Talán sosem élt életem után.

Vágyom, vágyom –
És nem tudom, e vágy
Előre néz, vagy vissza:
A reménység, vagy az emlékezet
Felbuzgó talajvizét issza.
Vágyom, vágyom –
Én azt hiszem, hogy vissza.

Így vágyhatik a kinyílt és csalódott
Virág bimbókorába –
Így vágyhatik a meglett és megrendült
Férfi gyermekkorába –
Így a kipattant rügy a fába vissza –
Így a fa gyökerébe –
Így nemzet a talán valaha volt,
Talán sosem volt ősi dicsőségbe –
Így vissza, vissza
Egyetlenegy nagy fehér békességbe
Az össze-vissza tarka sokaság –
Istenbe vissza,
Vissza, vissza
A teremtett és megromlott világ.

1935. április 18.

Tóth Árpád: Kincs

Emléked már oly ódonan aranylik…
Ha este véle búsan bíbelődöm,
Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik
Gyűrűjét agg kéz, reszketőn, tünődőn…

Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt
Lelkem, s várná, hogy mint gigászi szolgák
Jelenjenek elém a régi vágyak,
De egy se jő már, s nem röpítnek hozzád…

S egy este majd, míg úgy mered sötéten
Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem,
Tört bútorok az olcsó, vak szobákban,

Lelankad lelkem karja bánatában,
A kincs kisiklik ájult ujja közzül,
S setét lomok közt lassan messzegördül…

1910.

Tóth Árpád: Szigeti emlék

Csókolóztam a Margitszigeten,
Ó, drága, félszeg, régi eset –
Tanár úr voltam, lelkes és sovány,
S egy kisdiákom meglesett.

A diák most egy színház rendezője,
A haja ritkul. És tűnődve látom
Rosszkedvén s vénlegény-tempóin,
Mily messze lehet az én ifjúságom!

De a szigeten ma sem mások a fák,
S az édes légben valahogy ott maradt
Sűrű arany napfénybe konzerválva
A régi, boldog pillanat.

S hiába volt sok rossz vihar,
Kopár ősz s hulló szerelem –
Elcsöndesülve a lombok alatt,
Ha utam néha arra terelem,

Megbúvok a kedves padon,
S mohó ajkamra messzi íz tolul,
Mintha kedvenc befőttjét csemegézné,
Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr…

1927.

Ady Endre: Találkozás Gina költőjével

Hahó, éjszaka van,
Zúgó vadonban őrület – éj,
Hahó, ez itt a vaáli erdő:
Magyar árvaság,
Montblank – sivárság,
Éji csoda és téli veszély.
Hahó, a lábam félve tapos:
Amott jön Gina és a költő
És fölzendül a vad iharos.
Csont – teste vakít
A nagyszerü vénnek,
Ginát vidáman hozza kezén,
Hahó, Gina él.
Engedd a kezedről:
Ez az én asszonyom,
Az enyém.
És zúg az erdő, Gina remeg.
Léda. Kiáltok.
Léda. És néz reám
A csontváz – isten, lelkemnek atyja,
Néz és nevet.
Fölém mered csont – karja
A homlokomig, simogatón, felém
És az erdőn kigyullad a fény.
Hahó, száll Léda, Gina fut
S a fák közt az örök egyedülség
Bús, magyar titka zúg.
Hahó, őrület – éj.
Szent csont – lábakhoz
Vergődve esem
És zúg az erdő sorsot – hirdetőn,
Félelmesen.
S homlokomon simogat kezével
A Montblank – ember,
Én szent elődöm, nagy rokonom
S itt érezek
Egy szent kezet azóta mindíg,
Egy csont – kezet
A homlokomon.

Pósa Lajos: A lepke

Egy lepke szállt el ablakom alatt
Csapongva könnyü tarka szárnyain,
Lelkembe sóhajt egy bús gondolat:
Igy tünnek el mind arany álmaim!
Jőjj vissza, lepke, lengj szemem előtt
Virágtalan kis ablakom alatt!
Hadd álmodozzam át a mult időt!
Jőjj vissza, vissza! Oh, hadd lássalak!

Eltünt, elillant. Vágyó lelkemet
Viszi magával, csalja messzire,
Hol a nagy tölgyes erdő integet
S fölcsillan a bércz gyöngyöző vize.
Leszáll a völgybe. S egy kis faluban
Csapongóbb kedvvel ringatja magát –
Pillangóűző lelkem boldogan
Keresgeti egy szebb világ nyomát.

Óh, édes emlék! Kedves lábnyomok!
Gyermekczipőknek rózsás nyomai!
Hiába szórt be a sivó homok,
Rátok találnak ajkam csókjai.
Szép tarka lepkém elvezet oda,
Szárnyával illet nyomot nyom után:
Csendül a méla füzfasip szava,
Csákós lovag kél vesszőparipán.

Óh, édes emlék! Kinn a kis padon
Szülém mesélget ákáczok alatt,
Fejem ölébe hajtva hallgatom,
Végigrepülve tündértájakat,
Tavaszkoromnak arany álmai!
Boruljatok le néha-néha rám!
Hadd higyjem, hogy tudok még szállani
S hogy keblén ringat édes jó anyám!

Kosztolányi Dezső: Hervadt kertben

A kerti golyókon a nap tüze ég…
Langyos sugarak, bús őszi mosolygás.
Szótlan haladok fáradt utamon
s vérem melegíti a nap sugara.

A ritka lugas, mely a nyár idején még
árnyat teritett, amidőn teveled
bolyongtam a rét iratos szövetén,
most fázva susog s piruló levele
egymásra borulva, a szélben inog.
Pár árva virág remeg ott a gyöpön,
bús szára lehajlik, tört szeme zárul
és várja a csendet, az álmotadót
s én hallom e csend, e mulás elejét.

Némán haladok… De a fű, a virág
mind kérdi: Szegény, emlékszel-e még?
Emlékezem és kigyuló szememet
a könny lepi el s csüggedve lezárom.
Halovány orcámra a láz tüze száll,
miként a levélre az őszi, piros lob,
aztán lesülyed fejem a kebelemre,
mint ottan az őszi virág, amely elhal.

S a kerti golyókon a nap tüze ég.