A régi város merre, hol van,
– felette kék-e még az ég? –
hol ifjúságom eldaloltam?
Emlékezésem lángja ég
s ragyogni gyújtja mind a tájat.
Ó, ég ez árva fáklya még.
Ó, jobban a bánat se fájhat,
mint látni tornyát s hallani
merengését harangszavának
és új szerelmet vallani
a régi tájnak s régi lánynak
s dalolni régi dalt, ami
oly messzi már és halk a mának:
ó, eliramló csolnakok
hulláma tűkörén tavának.
Nyugat, 1916 / 22. szám
A kerti golyókon a nap tüze ég…
Langyos sugarak, bús őszi mosolygás.
Szótlan haladok fáradt utamon
s vérem melegíti a nap sugara.
A ritka lugas, mely a nyár idején még
árnyat teritett, amidőn teveled
bolyongtam a rét iratos szövetén,
most fázva susog s piruló levele
egymásra borulva, a szélben inog.
Pár árva virág remeg ott a gyöpön,
bús szára lehajlik, tört szeme zárul
és várja a csendet, az álmotadót
s én hallom e csend, e mulás elejét.
Némán haladok… De a fű, a virág
mind kérdi: Szegény, emlékszel-e még?
Emlékezem és kigyuló szememet
a könny lepi el s csüggedve lezárom.
Halovány orcámra a láz tüze száll,
miként a levélre az őszi, piros lob,
aztán lesülyed fejem a kebelemre,
mint ottan az őszi virág, amely elhal.
S a kerti golyókon a nap tüze ég.
Tavasz volt, rét volt, sok virág volt,
s nem is volt olyan nagyon régen,
mikor meghitt, szép némasággal
együtt sétáltunk künn a réten,
és hallgattuk a tücsök muzsikáját.
…tél van, szoba van, késő éjjel
s valami furcsa, szürke lámpa –
s valami szürke verset írok
és belebámulok a lángba
és hallgatom a tücsök muzsikáját.
1925. január
A Kárpátokban hull a hó…
Szeretnék visszamenni ma
Eltűnt évek mezőire,
Egy elmúlt bánat szőnyegén
Heverni bús fiatalon.
Ó mennyi arc vár, mennyi táj,
Melyet nem látok már soha.
Egy régi szeptember ragyog
Lelkem tükrében. (Méla tó!)
Egy régi szeptember dalol
A múlt parkjában valahol.
Most embert űz a vad halihó.
A Kárpátokban hull a hó…
Én voltam az a nyugtalan gyerek,
Ki egykor annyi álmot kergetett,
S szentül hivé: mit érez, gondol, az
Mindennél igazabb igaz?!
Én voltam az a szilaj, vad legény,
Ki szenvedélye zúgó tengerén,
Szívét tépdesve száguldozta át
Az örvényt meg az éjszakát?!
Én voltam az a dacos férfi, én,
Ki egykor az egeket döngetém,
És a világot tettvággyal teli,
Újjá véltem teremteni?!…
Mintha kiégtem volna teljesen,
El-eltünődöm szenvedélytelen;
Fölöttem hideg téli csillagok…
Vihar voltam, most csend vagyok.
Már nem bir el a talpalattnyi föld,
s már nem győzöm az arcát ütni, rugni;
és kérdeni, mért állok egy helyen?
s mért gyengülök, ha el akarok futni?
Mért szerettem meg a kívánkozások
föl-fölgyulladó, lápos zöld vizét?
Mért hallja meg koponyám fakó csontja,
minden lépésem átkozott neszét?
Mért áll az ember csöndbe!
Mért fáj a fáknak zöldje!
Mért bomlik ráncba száz selyem,
hideg nyoszolyás éjjelen!
Mért villog asszony válla!
S ezer asszonyhaj-párna,
mért gyúl ki halvány éjszakán?
S mért nézek mindig hátra?!…
Mért nézek mindig hátra?…
Elfelejtenélek,
Ha tudnám,
Hogy azután békén
Alunnám.
Álmodoznám fényes
Reggelig,
És mulatnék késő
Éjfelig:
De ha elfelejtlek,
Meghalok:
Innen új világra
Virradok.
S van-e angyal ott is
Mint te, lány;
Kit szeressek oly hőn
S igazán?
1842. december 18.
Vándorpálya, róna, hegyvölgy
Kitől messze vet;
Fölvarázslod báj alakban
Hiv emlékezet!
Vélem ő, ha kéjes útam,
Társ magányimon,
Minden szép és minden édes
Emlékére von.
Lányka! bár az ifju tőled
Messze messze van,
Rólad híven emlékezve
Boldog-álmiban.
Eltüntél, el s ah örökre tüntél!
Gyönyörrel telt kora szép éltemnek.
Hányszor édes örömöket szültél
Szent lángokra felhevült keblemnek.
Boldog idő, mikor még virágok
Ékesíték barna hajfürtimet;
Nem szoríták a terhes aggságok
Határ közé akkor örömimet.
Szép aranykor, elvesztél te nékem
És én szintúgy elvesztem teneked;
Nem jössz vissza tüzelni énekem
Én sem oda, ahol ragyog széked.
Elváltunk hát örökre s képei
Volt létednek emlékeztetnek rád.
Koromnak is vannak örömei
Hát így Isten! – Isten már tehozzád!
Miért próbál kép vagy szobor
Lelkemből kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?
Minden csókomban meghalok
S ajkaidon kelek újra,
Asszony-szirokkó száz jöhet:
Sorvasztó, édes melegét
Én reám már hiába fujja.
Halottak és elevenek
Hiába hűtnének téged,
Nincs más meleg, mint a tied.
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?
