Van olyan perc, mikor szivünkben
Az élet lángja fellobog,
Van olyan perc, mikor azt hisszük,
Hogy lehetünk még boldogok.
Szép asszonyarcok hosszú sorban
Reánk ragyognak, intenek,
Velünk vannak a csókban, borban
Ámor és Bacchus istenek.
De oly muló a mámor üdve,
Elszáll az ámitó remény,
Nem igér édes boldogságot,
Miként a mámor éjjelén.
S míg ránk tolúl a végzet átka,
A mely lelkünkre visszajár –
Szívünk olyan, olyan üres lesz,
Mint a mámort adó pohár.
Csodálod a virágnak színeit,
Imádod a lányt eszménykép gyanánt,
Fellelkesülsz a nagyság szavaira,
Költő vagy, minden hétköznapi bánt,
S mégis, ha a virágnak gyökere
Nem lenne földben, hervadna korán,
Ha a prózába sohse szállna le,
Nem lenne oly virágzó a leány.
S midőn a szónok úgy fellelkesít,
Előbb már odahaza jóllakott. –
Igy jár karöltve eszmény és göröngy,
Nem szabad azt széjjelszakítanod.
A szívben sok kis óhaj él,
heverve szendereg, henyél.
Mint hisztériás démonok:
mind akaratos és konok.
Ha szép napos a délután,
sétálnak a szív zeg-zugán.
Ha esős est van: zokogón
ugrálnak a szív-dobogón.
Kis lábuk toppan, zeng az éj;
elcsúsznak, s mondják: jaj, de mély;
de mély e forró kis verem!
Egy perc – és mind talpon terem.
A szív úgy érzi: megreped,
mind-mind gyorsabban vereget.
A sok óhaj rajt átoson
és hempereg a vánkoson.
Aztán felsikolt zokogón…
(Egy csók ül a szív-dobogón.)
Hah kié vagy most, ki csak értem égél,
Életem, kedvem s örömim reménye?
Mért remegsz bágyadt szemeimbe nézni?
Szómra felelni?
Nem; tovább így nem gyötör engem e kín,
Megvető szemmel soha látni nem fogsz.
Majd kemény mellvas födi bús szivemnek
Gyenge hevültét.
Kard szorúl vesztet nyomozó kezembe,
Elvadúlt lelkem viadalt ohajtoz:
Ott jut a sok száz, sok ezer halálból
Nékem is egy még.
Istenünk véled, s velem is! – Te sápadsz?
Rémkönyűk dúlják deli arcod ékét.
Hah mi ez? mit kér, mit akar rebegni
Szótalan ajkad?
Értlek: a visszás hatalom nyomott el,
Hű maradtál még szerető szivemhez.
Oh ezen csók, mely heves arcomon forr,
Ezt bizonyítja.
Jer, körűl foglak, valamint az árvíz
A magas partú szigetek vidékét;
Jöszte: keblemből csak az űzhetend el,
Aki teremtett.
Börzsöny, 1820
Messze széles e világot
Bebujdostam én,
Keblemben vad zajra hágott
Minden érzemény;
Kedv és bú csak kínt hozának,
Oly szívégetőt,
Kétség és remény kínjának
Árja nőttön nőtt.
Töredék, 1838
Én nem tudok mást úgy ölelni meg,
Ahogy a testvéremet ölelem,
A testvéremet, aki egy velem.
Ahogy szerelmem van,
Úgy van gyűlöletem.
Ember vagyok.
Mindenkit egyformán szeretni
Istennek adatott.
Ahogy vágyom – úgy visszaborzadok,
Ahogy epekedem – úgy rettegek,
Mert vannak örök, tiszta, szent hegyek,
És vannak mocsarak.
Én azzal megyek csak,
Ki velem egykép hajlamos a jóra,
Az Isten engem így teremtett –
Én nem tehetek róla.
Kis anyám, édes, lásd, nem sírok többé,
Jaj-szavamat sem fogod hallani,
Senkise látja mosolygó arcomról,
Hogy a lelkemben hogy fáj valami.
Akarom, hogy a könnyem soh’se lássák.
Akarom, hogy boldognak higyjenek,
Akarom, hogy nyugodt, vidám gyermeknek
Tartsanak az idegen emberek.
De ha mi ketten egyedül vagyunk csak,
Ugy-e az álarcot ledobhatom,
S az összegyűlt keserű, fájó könnyet
Rád borulva mind kisírhatom?…
Légyenek érzéseim szentek, mint isteni lantnak
Zengzete, Thespiadák, Tempe virányi felett.
Éltemet esti homály kékellő leple borítsa,
Gyenge szerelmeimet védje viszontszerelem,
S egykor az andalgót emlékem néma kövénél
A szépnek vídám érzete lengje körűl.
Álmosd, 1813. június 18. után
Itt az írás: nem legényes sorok,
Régi epedések, régi torok
Búgása bőgött így ezelőtt,
Igy írtak a hajdani nem szeretettek,
Igy írtak a régi, bús szeretők.
Nem azért írok, hogy fordítsd felém
Fehér orcád. Óh, már beérem én,
Ha torkomon buknak a szavak.
S szám kérdeni, kérni se, mást sohse merne,
Mint a sirást és sírni talán szabad.
Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek,
Boldog vagyok: érted vagyok beteg.
Halálra szánt, mint rég ezelőtt,
Mint régen a hajdani nem szeretettek,
Mint régen a régi, bús szeretők.
Száz alakban, százképpen látlak,
Látlak Ruthnak és Delilának,
Látlak mindenkinek.
Látlak szelidnek, látlak szépnek,
Csúnyaságnak, gyönyörüségnek,
Látlak mindenkinek.
Látlak keserünek, gonosznak,
Tisztának és vériszaposnak,
Látlak mindenkinek.
Látlak darabosnak, egésznek,
Csóknak, savónak, sónak, méznek,
Látlak mindenkinek.
Látlak angyalnak és ördögnek,
Dicső Valónak, tunya dögnek,
Látlak mindenkinek.
Látlak életnek és halálnak,
Tornak, gyásznak, áldásnak, bálnak,
Látlak mindenkinek.
Száz alakban, százképpen látlak,
Látlak Ruthnak és Delilának,
Látlak mindenkinek.
