Érzelmek témájú versek

Gyóni Géza: Átok alatt

Amit akarok, az mindig szép.
És ami lesz: az rútnál rútabb.
Egyenes, tiszta utak hínak
És rovom a sikátor-utat.

Sötétben fény után kiáltó,
S a fény elől ijedten búvó –
Vonnak a zengő kiáltások
És megriaszt egy vadhangú szó.

Tikkadt, cserepes, tüzes ajkkal
Szomjazom italod, dicsőség –
De ha kínálnak, undorodom.
Fenékig iszik rongyszedő nép.

Félem az örök rontó asszonyt –
És romlást hoznak rám szerelmek.
Vér látásán irtózó gyávát
A magam keze vérezett meg.

Ami nem jön: mindig bevárom!
És ami jön: únt arcom látja.
Sírok. Szép élet, ugy kivánlak!
S halált láttat a bölcsőm átka.

Szenes Hanna: Anyámnak

Hol tanultál könnyet letörölni,
Fájdalmat rejteni lelkedben?
Bánatot, panaszt eltemetni,
Sírást és kínt oly csendesen?

Hallgasd a szél szavát:
Hegyen és völgyön át,
Tátott torokkal kesereg;
Nézd a tengert.
Üvöltve renget
S korbácsol sziklahegyeket.

Az egész Természet zeng és reng,
A gátat, formát szétrepeszti.
Honnan a szívedben ez a csend:
Hol tanultál hősnek lenni?

Nahalal, 1940. január 15.

Zajzoni Rab István: Az én agyam váltig égő bokor…

Az én agyam váltig égő bokor,
Megannyi szikra minden gondolat,
Gondolatim az ég felé törnek,
S kivilágítják a csillagokat.

Az én szívem nyíló rózsaliget,
Rajt vidám madarak érzelmeim,
S érzelmimnek nyilnál gyorsabb szárnya
Meg-meg csattan az égnek bércein.

Az én lelkem világbontó villám,
Hatalmas ura láncon tartja még,
Ám de közel van már szabad napja,
S e földnek gaza akkor porrá ég.

Bárd Miklós: Enyhülés

Megenyhültek a szenvedések,
Ha megviselve is, de élek;
S mint rokkantja egy nagy csatának
Mélázom… nézem a világot,
S át tűzön, vízen, véren, átkon
E bűntengert szépnek találom,
Lélegzem újra, nagyot, mélyet
És örülök a napsütésnek.

Ámolygok …elülök magamnak,
Az emberek még harcba vannak;
E harcból nem sarjad ki béke,
Se győzedelme nincs, se vége. –
Dühödten zajlik a bűntenger,
Gonosz a harc, gonosz az ember,
De süt a nap s én újra élek…
Oh milyen kékje van az égnek!

Gonosz a harc, ádáz, hitetlen,
De azért nem hagy el az Isten.
S át romboláson, véren, átkon,
E bűntengert szépnek találom…
Oh szépnek… kész Isten-csodának,
S még akkor is, ha égre lázad:
A Teremtő remek művének…
Ragyog a nap s én újra élek.

1932.

Babits Mihály: A költő szól

Ha néha behúnyom a szememet,
szárnycsattogás üti meg fülemet,
mire szemem megint kinyitom,
milyen madár volt, már nem tudom.

Ha sötét szögletbe nézek én,
rebbenni valamit érzek én,
szele, hangja megcsap, hasztalan:
mire látnám, már csak hült helye van.

Szellemcsapat üldöz engemet,
titkon megcsípkedi étkemet,
megrántja kabátom szárnyait:
mire hátranézek, eltünik.

Csak egyet tudnék elfogni már
boldogabb lennék, mint a király:
kalitba zárnám a kicsikét,
hallgatni örökre énekét.

Kemény Simon: Brilliáns

Szájam királyi biborszőnyegén
Torzarcú szitkok vánszorognak,
Részeg, vad átkok tántorognak,
S ajkam ezt tűrni kénytelen, szegény.

Agyam sikátoraiban dühöng
A csőcselék és feltolakszik;
Sárral dobál, mert rád haragszik,
De a szivben: ott halálos a csönd.

Hangosak a lelkem lebujai,
És züllött népük sorra lázad.
De hozzád kúszik az alázat
És simogatnak félénk újjai.

Képed agyamban mégis tündököl,
Mint briliáns a diadémon,
A melyen nincs se sár, se vérnyom,
S mely oly nagy, mint két összetett ököl.

Nyugat, 1909 / 3. szám