Bájló aranyfény
Csillog szelíden
A reszkető tó
Hullámain.
Fölserken a szél
Rózsák öléből,
S völgyek hüs árnyin
Zokogva leng.
Némúl az erdő,
A messze síphang
Reszketve nyögdel
A légen át.
Kéklő virággal
Hímzett ligetben
Rejtezve csattog
A csalogány.
Leányka, édes!
Még most öledben
Elszenderűlve
Mennyet lelek:
Ki tudja? holnap
Talán siromra
Leng a lenyugvó
Est bíbora?
Ah valljon e szív,
Mely hőn pihegve
Hófátyolodnak
Alatta ver:
Fog-e felettem
Sohajtozásban,
Mint a nyögő szél.
Kesergeni?
Bel mocsok nélkűl ragyogó Igaznak
elhiszem, Flaccus! hogy epés nyilakkal
töltt tegez nem kell, mikor a’ vadaknak
járja lakásit.
Téged a’ farkas, noha fegyveretlent,
elkerűlt önnkint, mikor a’ ligetben
bútalan szívvel Lalagét dalolván,
szerte bolyongtál.
Ámde más törvény van az embereknél!
Emberek voltak, kik irígyen engem’
Laura’ karjábúl idegen helyekre
messze ragadtak.
Űzzön el zordon havasokra sorsom,
hol gyümölcságak soha sem virítnak,
‘s a’ deres földek beborítva nyögnek
lusta ködökkel!
Űzzön a’ naptúl kiaszott hegyekre,
hol ruházatlan Feketék tanyáznak!
Laura lessz nékem szeretőm örökké,
Laura barátném!
1806.
Ágról ágra száll a’ méhe,
Mindenütt mézet keres…
Gyönyörü szép kis virágom!
Tied vagyok, csak szeress.
Ágről ágra száll a’ méhe –
Megmaradok teveled…
Édes vagy… megédesitesz
Örökre egy életet.
Tudod, mint büntetnélek,
Ha lennél hűtelen?
Úgy, hogy hived maradnék
Szünetlen, kedvesem!
S te majd pirulni fognál
Látván hűségemet,
És kedved jőne újra
Szeretni engemet.
